BESZÁMOLÓK - 2014

Karva-Lábatlan maraton

Noncsa

Bevállatam a reggel 6-os indulást Joliékkal, mert nem akartam belecsöppeni a verseny közepébe. és azt gondolom megérte fölkelni:)) A rajtról "kis" késéssel indultak el az emberek (akár kezdődhetett volna 9-kor is a verseny:P), Utána Péterrel kocsiba be és kiabálva-dudálva-zászlót lengetve szurkoltunk a többieknek... Az egyik autós megállásnál Ákos a kezembe nyomta a csuromvizes pólóját, amiből Péter zászlót készített;)) Elég vicces látványt nyújtott a kocsi tetején (a biciklitartóra szerelt) lobogó sárga póló:) Esztergomban váltottam Ákost, a váltás előtt kerestem volna egy WC-t..közölték, hogy az nincs. De a hős BéPé "megmentett", örök hálám érte:) Azóta ezt a válast kaptam a szervezőktől:

"toi toi wc-vel rendelkeztünk, de sajnos nem kaptunk közterület használati hozzájárulást, így nem használhattuk. "

A váltás után az volt a tervem, hogy először lassabban megyek, majd, ha marad erőm gyorsítok..na ebből nagyjából semmi se lett. Az elején jól elhúztam. Mivel a km-eket nem tudtam fogalmam se volt mihez viszonyítsak..mondjuk az első 3km-en voltak az út szélén táblák..de aztán nem...nem volt vmi jó úgy futni, hogy nem tudom milyen tempót megyek:S Végül úgy döntöttem, hogy a feléig "lassabban" megyek, majd megpróbálok ahhoz képest gyorsítani..nem tudom ebből mi sikerült, mert fújt a szél. Futás közben elrobogott mellettem egy srác, aki kérdezte, hogy 2 fős váltó vagyok-e, mondom igen..meg, hogy van-e előttünk vki..hát azt nem.. és ők értek be előbb a célba, de az eredményhirdetésnél minket hívtak ki az első helyre...hmm.. No de sebaj, nem tiltakoztunk:))(bár azóta se értem, értjük mi történhetett) Az időm 1:35:50 lett (Ákostól tudom, hogy 200m-rel biztosan hosszabb volt az enyém, így meg van a 4:30-as tempó is) Én még kiegészíteném a beszámolómat azzal, hogy ez volt a 2.félmaratonom (az elsőt még 2010-ben futottam, Várpalotán, óra nélkül:) Most néztem meg, hogy ott 1:46:04-et futottam, úgy hogy az a pálya rövidebb volt. Akkor ez a mostani egy PB:))

 

Péter

Akkor az enyém (valamiért van egy csomó közös a 2 beszámolóban):-) Semmi extrával nem tudok beszámolni a vasárnapi futással kapcsolatban. Hoztuk a formánkat, reggel kapkodva készültünk, majd Gyurit felvettük a HÉV-nél és indultunk Karvára. Esztergomnál hívott Isti, hogy mögöttünk vannak pár perccel, így a végén konvojban értük el Karvát. Volt meglepetés a csapattársát illetően, egy idegen ember helyett egy kedves ismerőssel jött el. Találkoztunk Attiláékkal a Fő téren, egyeztettünk telefonon Jolival, majd nem sokkal később találkoztunk a futók rajtjánál. Csináltunk egy csapatfotót, majd készülődni kezdtek az első emberek a rajthoz. Aztán az csúszott 18 percet, mert lemaradtak futók a buszról. Eljött a rajt ideje, sok mosolygós futó szaladt el előttünk. Andi biciklire pattant és ment Edit után. Volt hajrá Pomáz, hajrá Százláb és pár pacsi is. Noncsával a jobbomon követtük és előzgettük a futókat, dudáltunk, kiabáltunk és zászlót lengettünk nekik. Kb. 7 kilométernél bevártuk a futóinkat. Ákos odaadta a trikóját, amin a Százlábas nyomat volt, felakasztottam a bicikliszállítóra, így lett egy másik zászlónk is. Miután elmentek a mienink, előrementünk a váltóponthoz. Megtörténtek a váltások, Reni és Tomi beült az autóba, majd irány a következő váltópont. Menet közben megint ment a bíztatás. A váltóponton találkoztunk Krisztiékkel. Hamar megérkezett Ákos, Noncsa váltotta Őt. Noncsával együtt Ákos is elszaladt. Kiderült, hogy csak kiegészítette a távját félmaratonra. Aztán jött Gyuri, versenyben volt a Dagonyások első futójával, aki Gyurihoz hasonlóan szintén 2 szakaszt teljesített. Gyors váltás után én futottam tovább. Siettem, ahogy tudtam, előttem egy egyéni induló futott, mögöttem egy sötét árny csökkentette folyamatosan a távolságot. A frissítőponton megelőztem az egyéni indulót, de sajnos nem hogy nőtt volna köztem és az árny között a távolság, hanem csökkent. Nem tudtam már gyorsabban futni, a pulzusom magasabb volt már, mint amikor a Tél utcát futom, így „hagytam”, hogy megelőzzön. Azért megkérdeztem Tőle, hogy melyik váltót futja, mire azt válaszolta, hogy Ő egyéni versenyző. Onnantól pár 100 méter volt a váltópontig, mindent beleadva futottam be. Kristóf váltott, Ő el én meg ki. Próbáltak velem Joliék kommunikálni, de nem voltam beszédes kedvemben. Hamar kocsiba ültünk, hogy lássuk Noncsát befutni. Gyuri eltiltott a vezetéstől (nem is értem, hogy miért, pedig fitt voltam és üde). Drukkoltunk Kristófnak, majd Noncsának is. Mi már a célban vártuk a befutókat, amikor megérkeztek először a biciklisek, majd nem sokkal a maratoni győztes. Jött egy emberke még Noncsa előtt, aki elvileg párosban futott, így meg is jegyeztük, hogy Ákosék sajnos csak a másodikak. de aztán….. Sajnos nem láttam se Noncsa-Ákos, sem Kristóf befutóját, de telefonon értesültem arról, hogy a mi váltónk nyert. A célban nagy volt a nyüzsgés, miután mindenki beérkezett, fürdött, átöltözött, sütizett (süti hegyek voltak) elmentünk megebédelni. Sajnos jó későn volt az eredményhirdetés, így elég kevesen maradtak csak ott. Kénytelen voltam Istiék helyett a dobogóra állni, ahogy Joli a Dagonyások helyett tette. A csapatunkból Gyuri 1:39-et futott, Kristóf valamivel 50 perc fölött, én meg 48 körül. A többiek meg majd beszámolnak  a saját idejükről, ha akarnak. Jó volt, hogy ilyen sokan voltunk, hogy ennyit sikerült nyernünk. Gratulálok mindenkinek, az ifjúsági csapatnak is, alig valamivel maradtak le a dobogóra. Edit remélem visszanyerte már a színét, annak örülök, hogy nem tragédiának fogta fel, hogy nem sikerült végigmennie és ahhoz is, hogy volt esze és bátorsága megállni. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb flottul fog Neki menni. Köszönet a csapatszellemért, a sütikért, a biztatásért, a kíséretért és mindenért. Hajrá Százláb

 

Gyuri

nem ismételve a már leírtakat, röviden én is

 

8:30-as rajt vicces volt, kelés 5:15-kor, hév indulás 6:18, majd Péterék felvettek Pomázon és irány Karva. Minden gördülékeny volt. A rajtnál a főszervező, „szóvivő” – Labatlani polgármester talán?? – megtartotta köszöntőjét, majd pontban 8:30-kor a következő mondata talán már a visszaszámlálás lett volna, amikor odalépett valaki hozzá és közölte, hogy még 12 futó nincs itt. Innentől egy negyedóra várakozás, megjöttek a hiányzók és indulhatunk is. Meleg volt, de nagyon. Szerintem végig emelkedett a pálya, ami persze nem lehetséges, de a lejtőket valahogy nem sikerült észrevennem. Jöttek a Százláb autók, a biztatások, a dudálás, … Sokkal nehezebb volt itt a tempót tartani, mint a Wizz air-en egy héttel ezelőtt. Az egész versenyen ugyanannak azt 4-5 embernek a hátát láttam, 10,5 km után ez lecsökkent 1-2-re. A legszebb, legjobb élmény az volt, amikor Párkányban egy utcába befordulva hatalmas méretekben, szinte karnyújtásnyira, napsütésben tündökölve megjelent előttem az Esztergomi Bazilika.

 

Innen persze még volt pár kilométer hátra. A mi váltónkból nekem jutott a lehetőség, hogy rendhagyó „helységtábla” mellett is elfussak, amire az volt írva, hogy: Magyarország! Innen már tényleg nem volt sok hátra, ahol Péter várt hogy leváltson. A kocsiba ülés előtt Reni által ránk (Ákos és én) lett parancsolva, hogy öltözzünk át, mert hogy úgy nézünk ki, mint akik futóruhástul zuhanyoztak. Nem is értem mi volt ezzel a baj :-) Indulás, fényképezés az autóból, váltó pont, Péter befutása, Kristóf indulása és irány a cél. Amikor Kristóf bevágtázott már tudtuk, hogy megnyertük a négyesek versenyét :-) Megvártuk a többieket, közben páran kajáltunk egyet a közeli kisbuszos hamburgeresnél. Az eredmény hirdetésre sokat kellett várni, de megérte, szerintem mindenki megtanulta a Százláb nevet :-)

Grat mindenkinek!!!

Edit

Sziasztok!

Hát nem sikerült...de csalódott igazából nem vagyok. Bár elég nehéz volt elengedni ezt a maratont, futás közben nagyon kattogott az agyam, hogy meddig erőltessem a dolgot, de tényleg elég rosszul voltam.:(( Már korábbi hosszú futásaim alatt is előfordult, hogy fájt a gyomrom, de mindig csak a vége felé és nem is minden alkalommal. Bíztam benne, hogy ha a maraton alatt is fájni fog a gyomrom, csak a vége felé, amikor már nincs sok hátra és majd valahogy bekocogok. De nem így volt sajnos. Az eleje jól indult, bár hiányoltam a felhőket, Andival beszélgettünk is közben. Olyan szuper volt, hogy minden váltópontban és még út közben is Százlábas szurkolók fogadtak és biztattak, nagyon jól esett.:) Aztán már a harmadik frissítőpont után (kb. a 16. km) kezdtem érezni a nyomást a gyomorszájamnál, aztán a görcs lement a gyomromba és a 25. km körül már komoly hányingerem volt. Szegény Andi próbált beszélni hozzám, de nem igazán tudtam már odafigyelni (bocsi Andi), egyfolytában azon járt az eszem, hogy most mi lesz? Az ötödik frissítőpontnál aztán kijött belőlem minden. Itt már nem bírtam enni semmit, csak ittam egy kis kólát és futottam tovább. Egy darabig jobban voltam, már kezdtem bizakodni, hogy talán...de aztán megint elkezdett kavarogni a gyomrom, üres hassal pedig már elkezdtem szédülni is, nagyon meleg is volt, nekem túl meleg. A 30.-dik km körül sétára váltottam, aztán szóltam Andinak, hogy nem bírom tovább. Péter értem jött kocsival és bevitt a célba, közben próbált vigasztalni, hogy jól tettem, hogy megálltam, és valóban én is így éreztem. Eddigre már mindenki célba ért, elmentem én is zuhanyozni, utána kezdtem már egy kicsit jobban lenni, a szám sem volt már lila. A gulyás nem volt rossz, de nekem néhány falat elég volt , nem ment több. Noncsa sütijét azért még megkóstoltam, mert ez volt az első próbálkozása és nagyon kíváncsi volt, hogy sikerült. Szerintem nagyon finom volt Noncsa, süthetsz máskor is:)) Az eredményhirdetést már nem vártuk meg, indultunk haza Istiékkel. Mivel a férfiak söröztek, ezért a Zsolt párja vezetett... hát elég sportosan. Az én gyomrom az erdei kanyargós utakat sem bírja, ezért most kivételesen hálát adtam, hogy szinte üres volt. Azért ennek a 30km- nek is tudok örülni, a család is gratulált hozzá, a gyerekek pedig csak ölelgettek, hogy "Jaj, szegény Anya hányt!" Másnap még csak izomlázam sem volt. Nem adom fel, jövőre újra megpróbálom! Gratulálok Mindenkinek a teljesítményéhez, ügyesek voltatok!

 

Ákos

Előttem már mindenki minden fontosat elmondott. :) Először is bocs Jolitól és Noémitől a majd tíz perces késésért. Amivel ki tudom egészíteni, az előttem szólókat, hogy a rajtig volt szép felkelő nap a Duna felett, bemelegítőkrémes sétahajókázás, majd buszozás. A futás elején még azt hittem, tudom tartani a 4.15-ös km-eket, hát nem igazán. Már az elején széthúzódott a mezőny, ugyanazt a két hátat néztem végig. Meg a tájat, ami szép volt. Meleg volt, durván izzadtam, muszáj volt vetkőzni. éppen elkeseredtem, hogy végig kell vigyem a nehéz csurom vizes trikómat,  amikor Péter és Noémi sokadszorra felbukkantak mellettem, így lett még egy csapatzászló. Köszi a ruhatárat és a biztatást! :) Aztán a második frissítés után az egyik futó hát elhúzott, de meglepetésemre a másikat meg tudtam előzni. Onnantól egyedül futottam. A táj még mindig szép volt, de Párkányban már figyelni kellett, mert fáradtan nagyon be tudok bambulni, és jól jelölt pályán eltévedni... :) A váltóban még kellett 200 méter a félmaratonhoz, gondoltam megyek Noémi után, kicsit biztatom, de úgy megindult, hogy nem értem utol. :) A kulacsos zuhany és átöltözés javított a komfortomon, célban pedig a vega hambi, sör és kávé után már kifejezetten jól voltam! Jó volt veletek, köszi a sok sütit, a társaságot és a fuvart! Ügyesek voltunk, eistandoltuk a versenyt! ;)

Joli

És akkor sorban, bár biztosan kifelejtek valami fontosat. Köszönet: - a biciklis (és futó) kísérőknek (Andinak, Jutkának és Tamásnak), akik végig Velünk voltak és biztattak. - az autósoknak, akik nélkül nem tudtunk volna eljutni a rajthelyekre, és együtt maradni. - és azoknak is, akik itthonról szurkoltak nekünk. Szerintem mi voltunk a versenyen az egyetlen "igazi csapat", többen már futás közben megjegyezték, hogy mennyi százlábas pólót látnak, és hogy milyen sokan szurkolnak nekünk. Ez nagyon jó érzés volt. Azt hiszem, minden futót nagy-nagy gratuláció illet. Nem akarok külön mindenkit dicsérgetni, de a fiatalokat ki kell emelni, szuper jól futottak. (Remélem, Ákos kiheverte már a megpróbáltatást!) És hát az "idősebbek" is jók voltak. Noncsa és Ákos döngetett (Ákos is kettő van a csapatban, mi legyen?), a négyes fiúcsapat is remek időt ment (a dagonyásokra vagy 13 percet vertek). Többen sérülten, fájó háttal-lábbal vállalták a futást, és robogtak végig a távjukon. Elismerés érte! Edit! Örülök, hogy nem érzed csalódásnak, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan meg fogod csinálni. Majd megpróbálunk tanácsot kérni, mit kellene enned, innod, ami segíthet hosszú futásoknál.

 

És a versenyről: A szervezés most is amatőr volt, néha kicsit idegesítő is, már-már dilettáns, de a szervezők jóindulata meg a napsütés kárpótolt a bosszúságért. A dunai szállítást sikerült megoldaniuk, a rajt is majdnem időben megvolt, a célban viszont jó nagy kavar volt. És hogy az eredményhirdetésre órákig kellett várni, erre nem sikerült megoldást találniuk. Még szerencse, hogy a lányok hoztak mindenféle finomságokat, így elég jól el tudtuk tölteni az időt. (A tálcáról hiányzó süteményeket nem mind én ettem meg.) És még egy személyes adalék (mert az én napom sem volt egyszerű). Miután éjjel kb 3 órám volt alvásra, hajnalban elvittem Nyikát egy gyors sétára, majd 6-kor indultunk, hogy időben Lábatlanba érjünk, és sikerült is eltévedés és késés nélkül megérkeznünk - hát sóhajtottam egy nagyot. Noncsáék elmentek felvenni a rajtszámukat, én pedig gondosan elpakoltam a kocsiban lévő dolgokat - GPS-t, pénztárcát, telefont -, semmi ne maradjon elöl, kivettem a táskámat, végiggondoltam, mire lesz szükségem, aztán lecsaptam a csomagtartó tetejét. Abban a pillanatban már tudtam, hogy valami hibát elkövettem. Valami hiányérzetem volt, a zsebeimet tapogattam. A slusszkulcs nem volt sehol. Bezártam az autóba. (Még szerencse, hogy a motor nem járt - olyat is csináltam már.) Áldottam a sorsot, hogy legalább a táskám a futócuccokkal kívül van. De elképzelésem sem volt, hogyan fogok hazamenni a tartalékkulcsért, aztán vissza Lábatlanba az autóért. Persze, a sors megoldja. Abban a pillanatban csöngött a telefonom (hál istennek, nem maradt a kocsiban), a fiúk hívtak, hogy most indulnak Szentendréről, ne izguljak, időben Karván lesznek. Innen már majdnem megvolt a megoldás, egy gyors telefon haza (ez sem mindig egyszerű, mert nem szokták meghallani a hívást, de most éppen igen), egy kis kitérő hozzánk, és már úton is volt a tartalékkulcs.(Amit ezek után egész nap szórakoztak a rovásomra, az már egy másik történet, de boldogan tudtam vigyorogni rajta.) A futás már igazi felüdülés volt, és hogy nem volt fázós idő, nekem tökéletesen passzolt, hát egy köszönetet küldök a föntieknek is. 

 

Zsuzsa

 

Mivel már mindenki mindent megírt és mindenki mindenkinek gratulált csak egy nyúlfarknyi beszámoló a végére: Kristóffal az utolsó etapot futottuk és megbeszéltük, hogy nem hozunk szégyent a csapatra. :) Mindketten jól éreztük magunkat, jó volt a csapat. Én még ki se futottam magam, a lumbágóm miatt nem mertem jobban menni, pedig mehettem volna, mert nem lett se jobb, se rosszabb. Editnek üzenem, hogy én se jutottam fel szeptemberben a Triglavra, de úgy vagyok vele, hogy a hegy megvár és nagyon sok tapasztalattal lettem gazdagabb. A következő maratonod már tuti sikerülni fog. Külön köszönet a sütikért!!!!!!!!!!!

Kriszti

Gratula mindenkinek a jó eredményekhez! :) Nagyon jó volt olvasni! Szuper volt megint Veletek futni ezen a versenyen. Előző nap egy esküvőn voltunk, keveset aludtam, de szerencsére sikerült korán megérkeznem a váltópontra. Ott vártam Péteréket és Jolit. BéPÉ tényleg egy hős vagy, köszi a megmentést. :-) Engem speciel feldobott a sok zöldpólós csapattag, nagyon profin leszerveztetek mindent, ezúton is köszönet érte. Ákos befutása után nem sokkal Joli is megérkezett. Nekem kicsit ez az idő meleg volt a futáshoz, a félmaratont valahogy jobban élveztem. 5 km-nél már fáradt voltam és legszívesebben kértem volna egy hideg zuhanyt, hogy lehűtsön. Nem is sikerült egyéni csúcsot dönteni ilyen távon, de azt hiszem nem is volt célom. Editnek nagyon drukkoltam, és gratulálok a kitartásához! És persze mindenkinek a klassz helyezésért! Összegezve szerintem egy nagyon jó hangulatú verseny volt, tele sok kalanddal! :)

WIZZAIR Félmaraton (és Baradla Trail)

Ákos beszámolója a hétvégéről.

 
Valamikor tavasszal neveztem a Wizzairre, de aztán valahogy elfelejtettem. A hét elején épp átfutottam a gmail promóciós mappáját, amikor megakadt a szemem egy BSI-s levélen, ami úgy kezdődött: A rajtszámod a Wizzair félmaratonra: 1391. Hallanotok kellett volna, ahogy csikorogtak a fogaskerekek bent, hogy ez most hogy, mikor, és a francba, előző nap Baradla!
 
Az Underground Baradla Trail tavaly is izgatta a fantáziámat, de a sérülésem miatt nem tudtam rá elmenni, így idén előtérben volt, bár erről is majdnem lecsúsztam, addig halogattam a nevezést. Szerencsére Gábor kollégám is nevezett, hívott, emlékeztetett, amikor kellett, ráadásul be tudtam ülni az autójukba ötödiknek! 
 
Pénteken korán indultunk a melóhelyről Gáborral, gyors cikk-cakk a városban, amíg felszedtük Ágit, Gábor feleségét, Marcsit, a freerun futósuli edzőjét, meg Andrást a futósuliból. Az esős és eseménytelen leutazást követően este egy túravezetés keretében bejártuk a 2 km-es barlangi szakaszt, amit másnap futottunk. 
 



 
Majd tésztaparti, ahol összevegyültünk a leendő szobatársaimmal. Ugyanis az utolsó pillanatra hagytam a szálláskeresést is,  de szerencsémre az esemény FB oldalán valaki feldobta, hogy felszabadul hely a rönkházban, amit béreltek. Jelentkeztem, perceken belül kiderült, hogy kollégák vagyunk. Szóval őket találtuk meg a tésztapartin, a legvidámabb társaságot, amit a két előttük levő borosüveg is jelzett. A hangulat csak fokozódott, éjfélig még bejártuk a faluban nyitva tartó két kocsmát, majd a rönkházban megittuk a maradék ágyas szilvát is mire ágyba kerültünk.
 

 
 
Az éjszakai csillagos ég csak beetetés volt, szakadó esőre ébredtünk. A 9-kor rajtoló 34 km-es táv még esőben kezdett gyülekezni a rajtban, szemerkélő esőben indultak, de a 16 km-esekkel megkönyörült az ég, egy órával később mi már száraz levegőben indulhattunk. 
 
 
 
Szép idő

 
A pálya olyan volt, amilyennek sejtettem, szétázott és széttaposott csúszkálós. A tavaly nyáron vásárolt (még mindig köszi, Péter) Inov-8 Bare Grip valami elképesztőt produkált, egy-kétszer csúsztam csak meg az egész verseny alatt, amíg a körülöttem levők folyamatosan csúszkáltak, voltak nagy zakók is. Igazi örömfutás volt, újra rácsodálkoztam, mennyire jól megy nekem a terep, főleg az emelkedők, és még szeretem is, ha egy kicsit nehéz! Az első 20 futót az egyik kereszteződésben elirányították, kicsit kóvályogtunk az erdőben, mire megtalátuk a barlangot. A meglepetés bent jött, amikor a mezőny maradék részével (kb. 250 emberrel) szembetalálkoztunk a barlangban és az azt megelőző kaptatón! Kb 1,3 km-rel futottunk többet mint a többiek, de hát ilyen a terepfutás, néha eltéved az ember! (Marcsi is eltévedt, +1 jött még az igazából 36 km-es távjához...) Végül 1:29-es eredménnyel 9.-ként értem célba, ezzel legtitkosabb álmaim is valóra váltak, nem számítottam rá, hogy minimális terepedzéssel ilyet jót sikerül futnom! 
 

 
Megérkeztek lassacskán a 34-eseink is, tudtak mosolyogni a célban, le a kalappal előttük! Még jutotta az erőből egy felugrós képre is! :)
 

 
A helyi gyümölcsfesztivál forgatagában, sütiztünk és eszegettünk, vásárolgattunk, majd irány haza. 9 felé cuccoltam le a lakásban: "12 óra múlva megint futok, de jó!" - morfondíroztam, próbáltam lelkileg és testileg is felkészülni a Wizzairre. A sós fürdő és regeneráló krém valamit segített, így nem egy elrozsdásodott terminátor kelt ki reggel az ágyból, csak egy olyan morózus futó, aki a hétvégére már megfutotta, az adagját. :)
 
Reggel természetesen megcsúsztam, elkéstem a hévet, így nem találtam senkit a VIP sátornál amikor végre odaértem öcsivel. Húsz perc a rajtig, csomagleadás több mint necces, maradt a reszkírozás: táska begyömöszöl a bringa oldaltáskába, gyors búcsú, " remélem, viszontlátlak, kedves Crumplerem!", gyors kitérő a fák közé (de szeretem ilyenkor, hogy fiú vagyok!), majd irány a rajtzóna. A VIP mellett elhaladva most már láttam Jolit, de még hátra volt némi bemelegítés és fotó tesóval, így csak magamban hellóztam oda. :)
 

​
Mire észbe kaptam, már futottunk. A lábaim még csak-csak bírták a tempót az 1:30-as iramfutókkal, de a tüdőmnek és a testem maradék részének ez már sok volt. 2 km után elengedtem őket gondolatban majd tettekben is, és egy fenntartható tempóra váltottam, amit olykor-olykor még élvezni is tudtam. Innentől folyamatosan előztek, és bár a végén még hajrázni is tudtam, 1:35:valamennyi sikeredett, amivel már épp nem érdemeltem meg a piros (1-es rajtzónás) matricát a rajtszámomon, de a Baradla után ez is nagyon szép! 
​
​Egy fáradt ember érkezése
 
 
Gyuri a félmaratonról:
Az hogy mit jelentett ez a verseny és az eredmény, ahhoz egy kis előzmény.

Július végétől sérüléssel szenvedtem. Ez eleinte annyit jelentett, hogy futás után fájt a járás, majd eljutott odáig, hogy már futni se tudtam anélkül, hogy ne fájna minden lépés.

A mélypont az volt, hogy egy szigetkört csak becsületből tudtam lefutni, fájdalmakkal végig vánszorogva , majd egy másiknapon egy 1,5 km séta is olyan fájdalommal járt, hogy BKV-ra kellett váltani.

Jöttek a kihagyások, egy hétig, majd másfél hétig nem futás, 1,5 év után két egymást követő hónapban is 100km alatt maradtam, úgy hogy idén 170 km volt az átlagom addig.

Nagyon el voltam keseredve, hogy lesz ebből félmaraton, ráadásul úgy hogy az 1:45-ös időt elérjem, ami – ez Péter kedvenc témája – kell a félmaraton mánia 7:00:00-án belüli teljesítéséhez.

Hogy fokozzam magamon a nyomást ráadásul még a sok futóismerősöm közt elejtettem, hogy az álomidőm az 1:40:00-án belüli eredmény lenne. Fájt is a fejem emiatt, hogy minek jártatom a szám és ebből mekkora pofára esés lesz, amikor messze elmaradok tőle.

Eljött a verseny napja, reménykeltő előjelekkel, kvázi gyógyultan, de nem túl felkészülten. 11km-nél többet utoljára csak július közepén futottam.

A tervem nagyon egyszerű volt, elkezdek futni 4:44-es átlag alatt – ez kellett a 1:40-es eredményhez – és futom ameddig bírom azt a tempót.

A verseny előtt magamba töltöttem és magamra kentem minden létező placebót, izo  ital, energia szelet, sportkrém formájában.

Az időjárás kegyeibe fogadta a futókat, az elmúlt évek 30 fokos melegéhez képest kellemes hűvös volt, szinte teljesen ideális futóidő.

Időben több mint 10 perccel a kezdés előtt beálltam a rajtzónába, de már ekkor is sorba kellett állni hozzá. A rajtban toporogva, szökdelve, mozogva vártam a rajtot, ami pontban 9-kor el is jött.

Sikerült jó helyre állni, de így is 50 másodpercbe tellett eljutni a rajtvonalig, pont ekkor mondta be a speaker, hogy már 1000 futó van a pályán.  Nagyon jó tempóban sikerült elindulni, a pálya szélén egy egész sávot üresen hagytak a futók, mintha azt mondták volna „Gyuri itt tudsz előzni” gyorsan le is csaptam rá és pár lassabb futót megelőzve az első pár száz méteren sikerült beállni a tervezett utazó tempóra.

Elég eseménytelen futás volt. Néztem a többi futót, a sérült gyereket 4:40-es tempóval toló apukát, a jelmezes futókat, a szurkolókat, a vicces Wizz air táblákat („elérted az utazó sebességet”, „ha elfáradtál  kapcsolj robot pilótára”, „készülj fel a landolásra”, … ) tapsoltam és az egyezményes jellel köszöntem minden utca zenésznek és szurkoló tábornak. Csak pár ismerős arcot láttam, futóiskolából két futótárssal találkoztam a pályán, illetve a szokásos helyen a felüljáró tetején Monspart Saroltával és Moós Gergővel (alias Dagad Köcsög).

Kitérő gondolat: Ami először történt ezen a futóversenyen és remélem hátrább is ez volt a helyzet, hogy nem láttam egyetlen rosszullétet sem, egyetlen szirénázó mentőautót se láttam ami futóért sietett volna, sajnos korábban ez nagyon nem így volt, még most is eszembe jut, hogy tavaly lehet azt a srácot láttam nem sokkal a cél előtt a mentő mellett feküdni, aki sajnos nem kelt fel többé miután rosszul lett. Gondolat vége.

Persze fejben közben ment a matek folyamatosan, az ötperces 1:45-ös időhöz viszonyította mindig az előnyöm, mert azt volt a legkönnyebb számolni. Valahol tízen x km környékén átbillent az előny 5 perc fölé, ami ugye már 1:40 alatti célidőt feltételez. A vége felé egyre jobban mosolyogtam magamban, jól ment a futás, az előnyöm egyre nagyobb volt az 1:40-hez képest, nem jött mélypont, az utolsó kilométereken még gyorsítani is mertem. A célban óra megállít és az idő 1:37:56 :) :) ami két és fél perccel jobb az eddigi rekordomnál, érem a nyakba, majd még ki sem értem a célterületről megcsördül a telefonom és Péter hív hogy gratuláljon és érdeklődjön milyen volt, ez a törődés nagyon jól esett köszönöm!!!

Hát ez egy kicsit hosszú és önfényező lett, elnézést érte, de kimondhatatlanul elégedett és boldog vagyok ezzel az eredménnyel.

 

    

 

Kriszti:
Én konkrétan nagyon aggódtam emiatt a verseny miatt, sok edzést kihagytam. Jó volt Jolival összefutni egy picit, és pár szót váltani. Gratula Neked is Joli, hogy ilyen fáradtan is 2 óra alatt értél célba. :) Kár hogy a többiekkel nem sikerült összefutnom, node majd Karván! :)
Nagyon szuper kis verseny volt, bár tavaly futottam először félmaratont, idén már élveztem is minden percét. Az idő tökéletes volt, mázli hogy nem esett az eső. Rengeteget pacsiztam, nevettem, nevettettem, ugráltam a fotósoknak és nagyon boldogan értem célba, mert sikerült a tavalyi eredményemet (2:29:20) 10 perccel megjavítani. És most először megállás nélkül mentem végig.
 
 

 


2014. augusztus 30. Zebegény, Panorámafutás

Joli:

Mindig elhatározom, hogy nem szövök nagy terveket, de aztán megint beleszaladok a "romantikus hétvége Zebegényben, egy kis futással" csapdába. 
Ez a mostani ráadásul egész tűrhetően indult, pénteken még világosban elindultunk (Csillát is sikerült belerángatnom, ő meg egy romantikus hétvégét vállalt be Kismaroson egy barátnőjénél). 
A kulcsosházhoz az út alig volt meredek és járhatatlan, el sem tévedtünk, a hely gyönyörű volt, ameddig a szem ellát, panoráma a Dunára. (képek) A ház is kellemes, semmit nem felejtettünk itthon... szóval, szinte idilli.
Este kezdett kavarogni a gyomrom (az idillnek annyi), de nem volt vészes, azt gondoltam, csak a Jégertől. Éjjel nem aludtam, de ebben része volt annak is, hogy a tetőn valami állatok rajcsúroztak, ezért Nyikával többször ki kellett mennem, hogy rendet rakjunk.
Reggel már gyanúsabb volt, hogy nem csak a Jéger, de lenyomtam két csokit, hogy legyen valami a futásra. Aztán a rajt előtti nyüzsgésben majdnem el is felejtettem, hogy szarul vagyok, Csillával fotózkodtunk (képek), a kutyát kellett abajgatni, szóval eltelt az idő. Csilla tűnt nagyon fáradtnak, és egymást biztatgattuk, hogy valahogyan majd csak túléljük.
Az útvonal szuper volt, végig bicikliúton a Duna-parton. Szóval, akár jó is lehetett volna. Nagymarosig meg vissza, kb. 17 km-ig bírtam, aztán már nagyon nem esett jól, úgyhogy a továbbiakat (Szobig és vissza) meghagytam Csillának.
Nagyon jól futott, az ideje egészen kiváló lett (kb. 5.40-es ezrekkel ment végig), a korosztályában (korosztályunkban) messze a legjobb idővel ért be. Fáradtnak sem látszott, szerintem a futás alatt kipihente az egész heti hajtást.
Jó lett volna megvárni az eredményhirdetést, de én már nagyon vágytam arra, hogy vízszintesbe dőljek, úgyhogy Csillát idegenekre bíztuk, és a gulyáspartit meg az eredményhirdetést kihagyva visszaballagtunk a jó kis házunkba. Én itt pillanatok alatt elájultam, úgyhogy a romantikus hétvége nagyjából véget is ért.
Azért a reggeli párafelhő a Duna fölött minden nyűgért kárpótolt. 
A futás szervezése pedig szuper volt, remélem, lesznek majd képek is. Hogy jövőre megyünk-e? Csilla?
 
Csilla:
 
Akkor most következzen az én verzióm. Ebből megtudhatjátok a rejtett okokat is.
Én is az indulással kezdem, volt némi kapkodás és basszusozás, hogy már megint bevállaltam valamit ("romantikus hétvége"), ahelyett, hogy az egész heti munkahelyi stressz után ülnék otthon és néznék ki a fejemből. De konyhafelújítás van nálunk - a félig szétvert állapotnál tartunk -, tehát a békés ücsörgésre semmi kilátás, így a meglógás egy nagyon ésszerű lépés volt. Aztán amikor megláttuk, hogy Ilonáék autója megy előttünk Szentendrén, gyorsan felhívtam, hogy real time értesülhessen róla: egy másik szőke ül a helyén. Ezen nagyon jót mulattunk. Ebben a hangulatban autóztunk Kismarosig, ahol én kiszálltam. Az ő féktelen dorbézolásukhoz (Joli leitatásához, megetetéséhez) semmi közöm. Én visszafogottan csak annyi bort ittam, amennyit egy könnyed tökfőzelék után  kíván az ember, aztán megsétáltattuk a házi vizslát este, majd reggel is - közte egy kinyitható szivacságyon készültem a versenyre.
Az edzésprogram különleges eleme a vizenjárás volt. A csatolt kép indirekt bizonyíték. Minthogy nem ülök a Duna közepén álló üres kajakban, de közelről fotóztam ahogy Zsóka sétál, nekem ugyanúgy a víz fölött kellett lennem. Az összegumizott fényképezőgépem nem eléggé vízálló, úszni nem mertem volna vele, a lebegés meg (be kell vallanom), még nem megy.
Mint tudjuk, minden fejben dől el, az önbizalomnövelő akció után nem volt kétségem a verseny kimeneteléről. Ezen a barátnőm további unortodox megoldása (önmaga gyűjtötte gombából gombás tojás reggelire) még hozzátett egy kicsit. A verseny előtti képen jól látszik, hogy csúcsformában voltunk mindketten, talán Joli koncentrációja még az enyémnél is mélyebb volt. Ezt nem sikerült végig fenntartania, így eshetett meg, hogy a nagymarosi szakasz (17 km) lefutása után beszélő-távra megközelítettem. Szerencsére, mert így szólhatott, hogy kiszáll. Egyébként rohantam volna utána fejvesztve. Így az esztergomiakkal fejeztem be a versenyt, és az eredményhírdetésre várva sikerült begyűjteni egy pomázi családot (papa, mama, fiú), akik a 8 km-es távon indultak. Lehet, hogy Judit pénteken már jön is a közös futásra - ha lesz.
 

 

Pilis Csúcs-futás, 2014. 08. 16.

Kata:
Nekem nagyon tetszett a tegnapi futóesemény> Pilisszentkereszt - Dobogókő.
Tulajdonképpen minden jó, ha jó a vége... Ez a mondás nálam tegnap teljes egészében érvényben volt... Már több mint másfél hete le volt beszélve Apjukkal a forgatókönyv, miszerint ő lesz a fiúkkal addig, amíg én futok. Ugye ez egy viszonylag gyors versenynek ígérkezett > érkezés, nevezés, bemelegítés, futás (eltévedés kizárva), nyújtás, kellemes séta Dobogókőn, majd indulás haza ebédelni...
Ehelyett Gábor, a párom reggel közölte, hogy nincs kedve... Nem is részletezném... Tényleg nem.
Pilisszentkeresztre még átvitt. Ott nem találtuk az indulás helyét. Már két kört tett kocsival, amikor éreztem, hogy kocogva közelebb lesz. Kicsit izgultam, nehogy lekéssem a nevezést... Kocogás, kérdezősködés, persze senki semmit nem tud > itt???? Miiiiiiilyeeeeen futááás ?!?! Ááá, biiiiiztoooos neeem.....
Végül megtaláltam, neveztem, még ismerősökbe is botlottam, örültem. Összefutottam Jolival, még inkább örültem...
Gyors tájékoztatás arról, hogy először kb. 1000 méterig , majd 2500-ig kell kibírni, aztán jobb lesz. Majd elindultunk.
Szerintem tényleg jó volt! A januári szentendrei versenyhez képest leányálom :-)
Jól esett, amikor a kirándulók biztattak. :-)
Dobogókőre érve meg kellett tervezem, szerveznem a hazautat, mert Gábor még Pilisszentkeresztről hazafelé vette az irányt a fiúkkal, s esze ágában sem volt értem jönni... Én meg száraz ruha, kulcs, telefon (az is lemerült) nélkül... 500 HUF volt nálam! Gondoltam, legrosszabb esetben hazafutok (csak sajnáltam volna, ha a telefon nem gyűjti be a megtett km-eket és az útvonalat).Jó, mi?!

Visszatérve a versenyhez: nos az útvonal csodás volt! Ez volt a kárpótlás az emelkedők miatt, amelyeket még most is érez a lábam. A Zsivány-szikláknál 10 éve nem jártam - jó volt újra látni e részt!
Hogy a dobogón is állhattam, az annak köszönhető, hogy igen kevés volt az induló a korcsoportomban. Igen, az egész versenyen nem voltunk sokan.
Joli nagyon ügyes volt!!!! A párjának pedig köszönet a vezetésért, mivel én végig őt követtem (jól rikított a pólója ott az erdei színek között). Elég nehezen tájékozódom, úgyhogy igazi segítség volt:-)
Az eredményhirdetés gyorsan lezajlott... Kissé kavarodásos volt, de végül mindenki megkapta a jussát. Igen, Jolit Zoltánként tartották számon egy ideig... S szegény eredményhirdető zavarba is jött. Ám minél nagyobb volt a zavara, annál hangosabban, s határozottabban hirdette, hogy oda bizony Zoltán van írva, nem Jolán...
Futott ám még egy pomázi hölgy a versenyen: Mák Lajosné Marcsi. Ő is kapott érmet. Régóta fut, tud a SzázLábról is :-) Hatvan év körüli hölgy; lánya is fut, unokája is.

Száz szónak is egy (mondat) a vége: szerintem nagyon jó kis megmozdulás volt.

Pomáz körül-belül, 2014. 08. 16.

Edit:
 
Elindultam a 28 km-es távon, ami végül 30 is meglett, sikerült az elején nagyon eltévedtem, köszönhetően egy kecskének, aki megrágta a gondosan kihelyezett szalagokat, térképolvasásban pedig még fejlődnöm kell.
Nagyon elfáradtam a végére, pedig nem futottam végig, az utolsó 4-5 km-t is már gyalogoltam.
Az első 13-14 km a Holdvilág -árokig jól futható volt, ott már nagyon sziklás, csúszós volt a terep, utána pedig olyan emelkedő következett, ami még gyalogosan is nagyon fárasztó volt, mire felértem a Csikóvári nyeregbe hulla fáradt voltam. Ezután követekzett a túra legszebb szakasza, a Cseresznyés árok, legszívesebben mindig ilyen helyen futnék. Lujó mondta is, hogy fel szokott ide járni futni, hát megértem, hogy miért.
Ezután Vasas szakadék, majd Kőhegy(22 km). Hát kb. idáig bírtam futni, tovább nem vitt a lábam. A lejtőkön lefelé nagyon fájt, amint leértem a hegy aljára pedig a derekam kezdett fájni. A párom csak ennyit mondott erre, hogy már öreg vagyok:) lehet, hogy így van.
Pomázig már begyalogoltam innen. 5 óra alatt sikerült teljesíteni a távot. Legalább lesz min jövőre javítani, mert, ahogy Lujó szavaiból kivettem, mégsem ez volt az utolsó Pomáz körül-belül.
A célban kaptam kitűzőt és emléklapot, meg egy-két dicsérő szót. Nem tudom mi főtt a bográcsban, mert azt már nem vártam meg, de jó illata volt.

Teliholdfutás-Esztergom, 2014. július 12.

Csilla:
Aki nem tudná, a hétvégén nem egyszerűen telihold, hanem szuperhol volt, az esztergomiak jól időzítették a versenyt. Bár az úton Esztergom felé még attól féltünk, hogy a felhők miatt nem látjuk egyáltalán a holdat.
Aztán a megérkezés után annyi tennivaló volt - rajtszám felvétel, lámpák és fényvisszaverő felületek magunkra aggatása, majd laza séta fel a Bazilikához. Ott készült néhány csapatfotó, a fényvisszaverők jól látszanak, minket jótékony sötétség takar. Ha valaki nem látná, Rozi, Noncsa és én vagyunk a képen. Három néger az alagútban, aztán a Duna-parton. Közte futás10 km-en keresztül, meg sötétség, meg a szembejövők fejlámpája amivel elvakítanak. Meg fülledt meleg. A rendezők kedvességéből két helyen benzinfáklyák (látványelem) között vezetett az út. A tömény benzinszagtól 3 km-en keresztül gondolkoztam azon, hogy most elájulok-e helyben, vagy elérem a frissítőpontot 5 km-nél. Sikerült. Meg is álltam inni - muszáj volt, futás közben az orromba meg a nyakamba lotyogtatom - itt pedig nagy szükségem volt a vízre. Rozi, akivel odáig együtt futottunk, azt hitte, hogy előrerohantam, pedig csak mögötte álltam. Rákapcsolt, hogy utolérjen, így jó sokat kellett rohannom, mire sikerült elkapnom. Mondjuk akkor már nem sokat beszélgettünk, de mégis csapatot alkottunk. Egészen az utolső km-ig, ahol egy disznóól volt az út közelében. Rozit kiütötte a szag, földre került tőle. Szerencsére nem hasalt el, csak a kezét tette le némi négykézlábazásra, de közben is azt kiabálta: "Fussál, fussál, jól vagyok!"
Így aztán egyedül értem a célba. Az eredményeket még nem tették fel, ötvenvalahány perc lett az időm, csak elfelejtettem megnézni a befutáskor.
Noncsa eltévesztette a célt, majdnem elfutott mellette, így tudta az örök ellenfél csapattárs az utolsó 10 m-en megverni.
Jó buli volt. Vasárnap levezetésként Noncsa futott egy hosszút a Pilisben, Rozi lekvárt főzött, én pedig házimunkáztam meg kerteztem

Night Run 2014. július 5.

Gyuri:

Tegnap este került megrendezésre a Night Run néven futó futóesemény. A versenyen közülünk végül Ákos is részt vett. Már amikor megláttam a versenykiírást, tudtam ez nekem kötelező, a rajt-cél ugyanis a Batthyányi téren volt, ahol gyakorlatilag lakom.

Egyedi hangulatúnak reklámozták és tényleg az is volt. A versenyt azért hívták Night Run-nak, mert este kilenckor rajtolt. Három távra lehetett nevezni 6,5 km, 12 km és félmaraton. Természetesen én a legutóbbit választottam. Az alsó rakparton szemben a Parlamenttel, több mint 1.500 futó (legnépesebb 650 fő a félmaraton volt) várta a rajtot arccal a Lánchíd felé és egy igen egyedi ledfalból álló rajtkapu felé, amin a rendezvény reklámja, majd a visszaszámlálás is ment.

A rajt után sajnos elég nagy tolongás volt, sokan nem tartották be a kérést, hogy a gyorsak előre, lassúak hátra, de azért tűrhetően bár nem ideálisan lehetett haladni. A Halász utcai kihajtónál kikanyarodtunk az alsó rakpartról és irány fel a Várba, a Halász-bástya előtt elfutva a Dísz-térre, majd a másik oldalon le, hogy az Erzsébet híd alatt újra visszatérjünk az alsó rakpartra. Itt a 6,5-es távot futok visszakanyarodtak a Batyi felé, a többieknek irány a Lágymányosi-híd. Itt végre meg lehet nyugodni, vége volt az emelkedőnek, a lejtőn való „vágtázásnak”, be lehetett állni a versenytempóra. Jöttek a hidak egymás után Szabadság, Petőfi, majd a Lágymányosi felé közeledve jött az első „meglepetése” a szervezőknek. Pár száz méterrel a fordító előtt az út közepén elválasztó vonalként mécsesek sorakoztak. Mivel ekkor más sötét volt, ez elég jól mutatott. Fordító, hangulatkeltő speaker, chip ellenőrző pont és irány visszafelé.

8 km. Itt egy kis kitérő arról, ami annyira nem sikerült a szervezőknek, a távolság jelzők kihelyezése. Minden páros km volt kirakva, 6 km-ig nem is volt baj aztán a 8 km-es nem jött, gondoltam nem rakták ki, se baj. Majd egyszer csak feltűnt a semmiből 9,3 kmnél??? Gondolkodtam is, ennyire nem mérhettem el, majd csak nem hagyott nyugodni ezért megnéztem a mobilom is. Pont 10km-et mutatott az óra és a mobil is. Innentől csak reménykedtem, hogy csak nem mérték el 1 km-mel a távot. Később a 10km-es jelzést nem láttam, a 12, 14-es 200 méterrel hamarabb jött, majd ez megfordult és onnantól 200 méterrel később jöttek a jelzések. A végén az óra és telefon is 21,3-at mért. (Ákos is ennyit mért)

Vissza a versenyhez. Az induló ponthoz közeledve már messziről látszott a világító célkapu, amin ekkor még nem futhatunk át mert kb csak a felénél tartottunk a távnak. El a kapu mellett (itt is volt chip mérés) amin ekkor már ép célba értek a 6 km és 10km futói, és irány a Mozaik utcai fordító. Majd jött a következő meglepetés. A Margit-híd felé közeledve a hídon túl, ahogy a rakpart követi a Duna ívét, rengeteg apró világító pötty látszódott végig az út mentén. Furcsa volt, mintha ilyen eddig nem lett volna ott, utcai lámpákhoz túl sűrűn vannak, felmerült bennem lehet ez miattunk néz ki így?? Közelebb érve kiderül, hogy bizony igen. A világító pöttyök a szalagkorlátra tűzött fáklyák voltak, ami a Margit hídtól egészen a Timár utcáig ki voltak tűzve kb. 10 méterenként. A fáklyák sora nagyon egyedi, fantasztikus látványt nyújtott az esti városban. Ugyan ez a látvány várt minket Árpád hídtól a Mozaik utcai fordítóig, itt olyan csöndes szakaszon futottuk, hogy csak a léptek zaját, a futók szuszogását és a tücskök ciripelését lehetett hallani. A Mozaik utcai fordító is úgy nézett ki mint a Lágymányosi hídnál lévő: mécsesek, hangulatkeltő speaker akivel „kötelező” volt pacsizni, ezt már messziről jól hallhatóan „megkövetelte” mindenkitől és valóban senki nem futott el úgy mellette, hogy ne pacsizott volna le vele. Chip ellenőrző pont és irány visszafelé. 

Innentől már „csak” 5 km várt ránk, ami gyorsan eltelt, A célban befutó érem és jéghideg gyümölcsös sör, víz és szőlőcukor várt minket.

Jó volt, ha jövőre is lesz ilyen verseny biztos indulok rajta.

(Emelkedővel, hosszabb távval? együtt 1:46:28-at futottam, amivel 109. lettem 650 célba érő közül)

Ákos:

Tényleg úgy volt, ahogy Gyuri megírta! :) 

Mi Anitával a kör presszóban kezdtünk a Margit-híd budai hídfőjénél, egy barátunkkal találkoztunk. Úgy gondoltam, a két macifröccs (hosszúlépés málnaszörppel) tökéletes alap lesz a futáshoz, jól esett bizony, így mosolyogva indultunk a Batthyány tér felé. A megbeszélt időben találkoztunk Gyurival a tömeg kellős közepén, és miközben beszélgettünk, felbukkant Noémi civilben. Hazafelé tartott, de tudva a versenyről, beugrott, hátha találkozik ismerőssel. Ez 10 mp alatt összejött neki szerintem, onnantól már négyen beszélgettünk, a férfiak ugrálva, furcsán hajlongva, a tagjaikat tekergetve, a nők állva, csinosan. :))
Lent a rakparton a rajt előtt még 4-5 futóiskolás ismerőssel találkoztunk, velük maradtunk a rajtig. Rajtzónák híján tényleg elég nagy kavarodás volt az elején, végig járdázva, a széleken elsurranva tudtam csak a Várban haladni, de nem panaszkodom, csak párszor szorultam be néhány másodpercre. Aztán jött a rakpart szabadsága, futhattam amennyit csak bírtam. Nem ment úgy, ahogy szerettem volna, nem tudtam tartani a 4:15-ös kilométereket, meleg volt, nagyon izzadtam, keveselltem a frissítést, meg ilyenkor alig bír inni az ember félig kocogva, gyalogolva, a gyomra sem veszi be igazán. Annyira a határon futottam, hogy nem is néztem az órámat meg a kilométereket, úgysem tudtam volna gyorsabban futni. Azt tudtam, hogy lassabb vagyok, mint szeretném, meg hogy a kilométertáblák is nagyon lassan jönnek, emiatt küzdelmes finisre számíthatok.
Ahogy elkanyarodtak mellőlünk a 6-os majd a 12-es táv futói elég kevesen lettünk, mindenki mint a gép, futotta a saját tempóját, kevés helyezkedés volt. Gyuri mind a két fordítóban kiszúrt a piros pólómban, nekem sokkal nehezebb volt a megtalálnom őt  a hivatalos versenypólóban a sok száz hasonló figura között, nem is sikerült! :) Mint a Vivicittán most is jöttek a mikrogörcsök a vádlimban a 18. km után, a mozgásom kezdett elrobotosodni, de a célig már elvonszoltam magam! A célban hangosan köszöntötték Benkő Pétert, boldogan integettem, mert egyrészt végre vége volt, másrészt ahogy Péter kérte, amikor átadta a nevezését, nem nyertem meg a versenyt (mintha erre sok esélyem lett volna... :) ), harmadszor pedig egész jó helyezést sikerült elérnem.
A célban gyümölcsös sör és Anita várt, Gyuri is felbukkant hamarosan. Némi sörszürcsölés (mondjátok ki gyorsan egymásután 5x!) :))), nyújtás és beszélgetés után hazaindultunk. Mire mi a Margit-hídnál beszálltunk a kocsiba, Gyuri már le is zuhanyzott otthon...
 
 

Jótékonysági futás a Telekommal

2014. június 27-28.
 
Péntek délutántól szombat reggelig 170 km-t futott a csapat. (+ Gyuri - mint kihelyezett csapattag - 30 km-t tett hozzá.)
Megismertük az éjszakai Majdit. Vaddisznókkal nem találkoztunk. Nem is féltünk nagyon, és  senkit nem ért baleset. 
Kicsit ettünk, ittunk, beszélgettünk, szeretgettük a kutyákat, néhányan fáztunk is, de mindannyian jól éreztük magunkat.
Köszönet a Benkő családnak, és minden résztvevőnek.

ULTRABALATON

2014. 06. 31 -- 07. 1.

Péter:
Most csak egy gyors összefoglalás a részemről:
- hihetetlen, fantasztikus volt a CSAPAT
- Tóbi is egy jó fej srác, illik Csillék családjába, nomeg a Százlábba csapatába is
- Ági sokat kísért biciklin
- végig a megbeszéltek szerint haladtunk, csak egyszer rángattuk le Csillát véletlenül a pályáról
- szerencsénk volt az idővel, csak kicsit volt nagyon meleg, csak néha kapott el egy ki eső, a szél sem volt mindig erős
- a Zafira méretileg nem egy csapatszállító jármű
- a bicikli is csak az utolsó szakasz közepén kapott defektet
- ha legközelebb megyünk, Andinak is kell szakaszokat adni, mert egy kicsit csalódott, hogy mindenki lefutotta a saját adagját. Neki nem volt elég hogy biciklizett vagy vezetett, pihenni nem pihent semmit
- Edit olyan mint a metronóm, bármikor képes egyenletes tempóra
- Jóska lejött kipihenni magát, de büszkén jelentem, nem hagytuk!
- a Balaton körbe nem 212 km., legalábbis a GPS-el mért szakaszok általában rövidebbek voltak a kiírtnál
- megkaptuk, amiért mentünk: küzdöttünk, hajtottunk, rengeteget vicceltünk. Megéltük, h milyen érzés, amikor vadidegen emberek drukkolnak a futóknak. Találkoztunk UFÓkkal, akik egyedül futják körbe a Balatont. A győztes egyéni ideje jobb, a mi időnknél! Odatettük magunkat keményen, a tervhez képest az első pillanattól kezdve jobban álltunk.
- részemről ez nem egy verseny, hanem egy kihívás volt, 18 órán belül még soha nem futottam 5*
- végül: 18:31:59 lett az időnk. Ezzel a Non-stop csapatok közül a 111. helyen végeztünk. Eddig 362 csapat ért be. Az érem nehéz és szerintem jól néz ki
- Grat Noncsáéknak, összetettben 5.-ek lettek, a női csapatok között nyertek
- Tamásék 8.-ak lettek összetettben
- Gyuriéknak  is nagy gratula.

Csilla:
Néhány gyors kiegészítés Péter beszámolójához:
- először egy kis számmisztika; 111-ek lettünk, 1111 perc (és 59 mp) alatt futottuk körbe a tavat :-)
- én úgy éreztem, hogy nem volt rövidebb a táv, a gps is tévedhet 
- 5,240 perc/km volt az átlegsebességünk, bár én a végén elszégyelltem magam, és mindent megtettem, hogy közelítsuk az ígért eredményt (a Bföldvár-Zamárdi szakaszon teljesen lemerevedett a lábam, végig szenvedés volt)
- Andi, aki bicajon kísért, felajánlotta, hogy fut helyettem, de azt feladásnak éreztem volna, pedig ha tudom, hogy egyszerűen csak pihenni akart, dehogy utasítom vissza! Andi abszolút jolly joker volt, vezetett, kísért, etetett, adminisztrált és mindent amit még kellett, csak éppen futni nem futott. Bocs a figyelmetlenségért!
- Péter az indulástól a célig végigpörögte az egész versenyt, nemcsak futott, hanem sokat tekert és vezetett is, ha meg egyiket sem, hát közvetített. Remélem végre sikerült bebizonyítania magának, amit már régóta tud mindenki, hogy egy maratont lefutnia merő formalitás, mert már régóta simán képes rá :-)
- Tóbi nem tudta, de ez volt az egyik próba, hogy elnyerje a királylány kezét - a királylány hathatós támogatásával.
- Reni és Edit olyan simán és mosolygósan futott végig, hogy aki őket nézte, azt hitte, mi sem könnyebb ennél. Bár az is lehet, hogy ők kapták a legkönnyebb távokat, és a szintek is csak papíron szerepeltek. 
- Az utolsó szakaszon nem lett volna kísérőm (defekt miatt), ezért Reni végigfutotta velem. Biztos látták, hogy felügyeletre van szükségem, illetve hitt a gps-nek és nem bírta volna elviselni, ha néhány km-rel kevesebbet fut a vállaltnál. Akkor már inkább többet!
 
- végül Tamásról: 2 defekttel tekert körbe bemelegítésként, aztán csatlakozott a csapatához, és nem akárhogy futottak, még a gepárdokhoz viszonyítva sem. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a barátja akivel tekertek, aztán a gepárdok csapatában futott. Teljesen őrültek!
Nekem nagy élmény volt, hogy a zamárdi váltópontnál értek utól minket (ők 12:35-kor rajtoltak), Tamás közvetlenül utánam ért oda. :-)
Hát röviden ennyi, és akár unjátok, akár nem, még sokat fogunk beszélni róla. :-)
 
Péter hosszan:
Hosszú lesz! Az induláson már gondolkodtam többször is, de valahogy nem volt olyan erős az akarat, hogy az elgondolásból nevezés legyen. Aztán az ölünkbe hullott a Veszett Rókák nevezése és ez megpecsételte a sorsomat. Nem csak az enyémet, Andiét és Reniét is. Nehezen jött el az UB napja számomra. Rengeteg ötletelés, tervezés, félelem volt bennem. Jól terveztük-e meg a futásokat/váltásokat (volt vagy 3 verzió), tudunk-e a váratlan dolgokra reagálni, fog-e menni, hogy fogom bírni, tudjuk-e méltón képviselni a Veszett Rókákat. Írtunk listát, hogy miket kéne vinni, az látszott, hogy egy nagy busz is kevés lenne nekünk, végül mégis a családi autó lett az öszvér, amivel közlekedtünk oda, körbe és vissza. Vittünk tetőboxot és a tetőn egy biciklit is. Csilla pénteken ment le Aligára, este a tésztapartiról hívott minket. Felvette a dugókát, így erre már nem volt gondunk. Nem kicsit irigykedtünk, hogy Ő már ott van, mi meg szinte semmit nem pakoltunk még össze. Maradt minden reggelre, jó szokás szerint. Nem is sikerült időben elindulni, cserében Edit már készen várt minket. Eseménytelen utunk volt Aligáig, csak egyszer kerültünk egy kicsit:-), viszont a tető felől egyre csúnyább hangok jöttek. Megállás, ellenőrzés, semmit nem találtam. Megérkezés, találkozás Csillával, bicikli le a tetőről, kosár felszerelése, bepakolás a kosárba, futóba öltözés, Csilla cuccai be a kocsiba, GPS-es kütyük indítása, sietés, hogy le ne késsük a rajtot. Andiék előrementek kocsival, Reni ott maradt velem meg a biciklivel. Laza futás a rajtig (hol a fenébe van, nem fogok odaérni, különben is azt hittem, h csak pár méter, pedig 2 km volt). Aztán végre szólítanak minket a rajtoláshoz, dugóka be a lyukba, csapatfotó, végre rajt. Az első kb. 50 métert együtt futottuk, majd Reni elment a cangáért, mert Ő kísért engem, a többiek meg siettek a kocsihoz, hogy időben odaérjenek a következő váltóhelyre.  Jól ment a futás, mindenhol futók, biciklisek, hozzátartozók, vadidegen emberek. A közös az a biztatás. Aki előz és akit előznek biztatja a másikat. Ez nem verseny, ez egy buli. Letudtam az első szakaszomat, ugrottam a biciklire, hogy Editet kísérhessem. A futás utáni tekerés jót tett, kicsit lelazította az izmokat. Folyamatos volt a körforgás, futás, biciklizés, kocsiba be, indulás a következő váltópontra, ahol lehet a futó biztatása. Andi vezet, én navigálom, közben eszem egy szendvicset. Váltópontról- váltópontra mentünk, kocsiból ki – kocsiba be, futó és biciklis csere, sofőr csere, átöltözés, evés – ivás, következő futás és újra előröl. Aztán Pécselyen csatlakozott hozzánk Ági és Tóbi is. Így már 7 ember cucca volt bent a kocsiban, legalul a hűtőtáska és hűtőbox, így ha valaki onnan akart valamit, akkor mindent ki kellett pakolni a csomagtartóból, majd vissza. Egyelőre nem tűnt fel semminek a hiánya, csodálkozom is rajta:-). Innen én vezettem, mert Andi már biciklizett. Egyre csúnyább hangokat hallottunk a kocsiban ülve, ahányan voltunk, annyi felől. Aztán Dörgicsénél, amíg vártuk Editet megtaláltam a hang forrását: a bal hátsó kerék összes csavarja teljesen kitekeredett, szerintem csak azért nem esett ki a kerék, mert annyi súly volt a kocsiban. A hiba könnyen orvosolható volt, így megszűnt a kellemetlen hang is. Innen Csilla futott, Ági kísérte. 2 szakaszt futott volna, de rosszul emlékeztem, ezért Zánka ÚNK-n lecseréltük a tiltakozása ellenére. Innen Tóbi futott 3 szakaszt, Nemesgulácson váltottuk le Őt. Találós kérdés: mit látni a videón? https://www.youtube.com/watch?v=kO5fz6RLH04 . Csilla visszakapta a szakaszát, na jó, elcserélte Tóbival. Majd jött Reni, akit Balatongyörökön váltottam. Szép rendezett golfpálya, wc sehol. Tóbit kaptam kísérőül, a következő 70 percben ki sem fogytunk a témából. Igazából szadista alkat, nem elégedett meg azzal, hogy Ő beszélt, válaszolni is kellett Neki. Cserébe gondos házigazda volt, próbálta a körülöttem levők figyelmét felhívni, hogy futó érkezik, kínált sört, bort, pálinkát, hamburgert és pörköltet is, de nekem egyik sem kellett. Keszthelytől már Edit futott, Nála kezdett igazán sötétedni, mire Balatonberénybe értünk, addigra tök sötét lett. Volt aki mindenféle világítás és fényvisszaverő cucc nélkül közlekedett, volt aki karácsonyfának öltözött. A déli parton sokszor a futókkal azonos úton vezették az autókat. Ezek az utak többnyire egysávos utak voltak, nagyon kellett vigyázni a futókra és a biciklisekre, akik mindkét oldalon és néha középen is jelen voltak. A másik ilyen zavaró dolog a váltópontok környéke, a parkoló és a manőverező autók, az épen érkező és induló autók, a befutók és a kísérőik jó nagy felfordulást okoztak a szűk utaknak hála. Alsóbélatelepen találkoztunk Jóskával, innen már 2 autóval tudtuk a csapatot mozgatni. Megbeszéltük, hogy Alsóbélateleptől – Fonyódligetig nem lesz kísérő, mert a lőszfalomlás miatt változott az útvonal és egy igen meredek dombra kellett felkapaszkodni. Ezt én futottam, de egyszer csak ismerős zaj ütötte meg a fülemet. Hátranéztem és Tóbi tekert utánam a biciklivel. Azt mondta, hogy szüksége volt a futás után egy kis mozgásra:-). Eddigre már 13 órája voltunk úton,  kezdtünk álmosak lenni. Volt, aki tudott pár percet aludni. Innen már sok minden nem történt, hacsak az nem, hogy a bicikli az utolsó előtti szakasz felénél megadta magát, defektje lett. Tóbi volt ennek a megszenvedője, Neki kellett megvárnia Jóskát, aki Aligáról ment vissza érte. Megtörtént az utolsó váltás, Csilla és Reni indult neki az utolsó 4 km-nek. Sikerült mindenkinek odaérnie a befutóra, így kézenfogva, együtt futottunk át a célvonalon. Számomra ez több volt, mint KALAND. CSAPATKÉNT működtünk, még össze sem sikerült vesznünk. Új dezodor illatot találtunk fel, csak még nincs neve. Az összetevők: hagymás tésztasaláta 7 futó szagával vegyítve:-). Köszönöm mindenkinek, hogy részese lehettem ennek az élménynek! Jövőre ugyanott!? Csilla kérjük a fényképeket! Az excelben a szakaszok, a sorrend, a tervezett és a valós idők szerepelnek. A távolságok nem mindenhol igazak, minden irányban eltér-het-nek a megadottaktól. Elnézést, ha hosszú voltam.

Ui.: Áginak és Tóbinak sok boldogságot kívánok nem sokkal a nagy nap előtt!

Reni: Nem akarok adós maradni, így jöjjön aminek jönnie kell. Amikor először szóba került, hogy indulni kéne az Ultrabalatonon, még csak arról volt szó, hogy lemegyek és biciklis kísérő leszek, akkor és ahol szükség van rám. Azonban az esemény közeledtével kiderült, hogy nincs elég ember, így nekem is futnom kell majd. Az elején azért megijedtem ettől, hiszen ennyit, ennyi ideig, ennyiszer egymás után még sosem kellett futnom, nem tudtam hogy boldogulok majd. De ez az izgalom azért jó érzés volt, egy új kihívás, és ezek szerint bíznak bennem annyira, hogy teljesíteni tudom a nekem kitűzött célt. Majd elérkezett a szombat reggel, bepakolás a kocsiba és idő szűkében, de sikerült elindulni. Szerintem gyorsan leértünk, csak egyszer kavartunk el egy kicsit (de nem körforgalom volt.. :P). Ott aztán idepakolás, odapakolás, a biciklit alig tudtuk kiszabadítani, de a következő pillanatban igazából már úton is voltunk a rajt felé. Apában (Péter) akkor tudatosult, hogy az a táv, ami kocsival pillanatok alatt megvan, ahhoz neki szednie kell a lábait, hogy odaérjünk. Én meg csak zötykölődtem mellette a biciklivel, a kosaraknak köszönhetően minden huplinál olyan hangja volt a bringának, mintha szét akarna esni; zörgött-csörgött az egész. A rajtnál már eléggé izgultam, na meg fáztam, a képen csak az látszik, hogy be vagyok öltözve, de az nem, hogy felül 4 réteg ruha volt rajtam. Aztán elkezdődött. Apa futott, én kísértem, szlalomoztunk, kerülgettünk és nekem is tekernem kellett, mert elég jó tempót diktált a futó. Telt a nap, mindenki jobb időket futott, mint amennyivel számoltunk, így már az első futásoknál látszott, hogy gyorsabban ott leszünk minden pontnál a tervezettnél. Nemsokára én következtem, Csillát váltottam, aki utána végig kísért a távomon. Az egyik legszebb szakaszt kaptam meg, így néha felhívta a figyelmem a tájra, hogy ne csak az aszfalttal és a többi futóval legyek elfoglalva és persze nem bántam meg. Időnként megállt képeket csinálni, de pillanatokon belül megint mellettem volt. Egész jó időt futottam, nem esett nehezemre, a tömeg és a versenyszellem diktálta a tempót. Engem Apa váltott, és jól ott hagyott, amíg mi a toitoinál sorban álltunk, így beletellett némi időbe, míg sikerült utolérni. Ezért aztán nem is sokáig tekerhettem mellette, mert az utolsó 2 kilométer környékén előre küldött, hogy készülhessen Edit, és őt Anya (Andi) kísérte. Itt csatlakoztak hozzánk Ági és Tóbi, egy kis rendezkedés után már el is fértünk az autóban. Ekkor már délután volt és nagyon gyorsan telt a nap, egyre több időt nyertünk, és a táv egyre csak fogyott. Bár elvileg sok kilométer, ember és idő telt el a két futásom között, ezt mégsem éreztem, amikor megint rajtam volt a sor. Az elején belelkesedtem, de hamar kiderült, hogy az a tempó már nem fog menni, mint az előző alkalommal. Körülbelül az 5. kilométernél fáradtam el, onnantól lassultam, és úgy éreztem egyre hosszabb idő telik el, amíg a telefonom nem beszél, hogy jelezze éppen hol tartok. Végül Anyának köszönhetően végigfutottam, hiába mondta, ha nem bírom akkor fut helyettem, ezt nem találtam elfogadhatónak, úgy gondoltam, ha törik, ha szakad, lefutom a távot és kész. Apa már szerintem nem bírt magával, így elém szaladt, és elfutott velem a váltásig, majd Ő futott tovább. Elvileg már majdnem sötétben értem volna be, ehelyett még sütött a nap, így leheveredtünk a golfpálya egyik dombjára, kinyújtózkodtunk, ettünk és lassan indultunk tovább. Igazából nem tudom hova tűnt el az a sok óra napközben, valószínűleg a nagy pörgésben lába kélt, de tényleg nem emlékszem hogy annyira hosszú lett volna, mint amilyen valójában volt. Besötétedett, mentünk egyik váltópontról a másikra, zajlottak a váltások, és egyszer csak már korom sötétben én ültem a biciklin és próbáltam tartani a tempót Edittel, aki még ilyenkor is egyenletes, gyors tempót futott. Izgalmas volt, mert semmi közvilágítás nem volt fellelhető, cserébe majd hogy nem tapogatózhattunk a sötétben. És már csak abban kellett reménykednünk, hogy egyenletes az út, mert tényleg semmit nem láttunk, maximum néha egy-egy futót, akit elhagytunk. Mire sikerült optimálisabbá tennem a látási körülményeket, hirtelen visszaértünk a kivilágított szakaszra. Aztán Csilla jött, vele már talán egy kicsit kivilágítottabb részen mentünk, persze azért nem mindenhol, de nem volt olyan vészes. Mindenki olyan jól futott még mindig, egy kicsit irigykedtem is, hogy nekem ehhez még fel kell nőnöm. Közelgett ismét az én szakaszom, az utolsó. Kapcsoltam magamnak zenét, mert már 02:15 volt, és úgy gondoltam kell egy kis motiváció. Ebben nem is maradt hiány, Anya tekerhetett mellettem, és jött az 1.km, aztán a 2., ekkor elvileg a táv felénél voltam, majd felnéztem, 3.km, és itt a váltópont.. Egy kilométert lecsaltak, és bár lehet hogy volt olyan, aki örült volna neki, de az nem én voltam. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy nem teljesítem a kitűzött célt, mert itt-ott hiányzott pár 100 méter, meg egy kilométer. Ezért már ekkor elhatároztam, hogy lefutom Csillával az utolsó kis szakaszt, főleg azután, hogy kiderült defektet kapott a bicikli... Úgyhogy még egy utolsó 4 kilométerre benevezve, a megelevenedő természetben, abban a hajnali órában, futottunk egyet. A végétől nem messze becsatlakozott a társaság többi tagja is (Ági, Edit, Anya, Jóska, Tóbi és Apa) és kézen fogva befutottunk a célba. Végül azért a kilométereim is meglettek, és vasárnap estére az izomláz sem feledkezett meg rólam, de ezzel együtt is bőven megérte. Hihetetlenül nagy élmény volt, egy percig sem bánom, hogy végül nekem is futnom kellett. Volt benne kihívás, móka és kacagás, fáradtság, nyüzsgés és pörgés. Egy ilyen csapattal bármikor szívesen újra felkerekednék :)

Edit:

Szeretném még egyszer megköszönni Csillának és a Benkő családnak, hogy én is részt vehettem ezen a versenyen a csapat tagjaként. Nagyon jól éreztem magam a hétvégén, nagyon jó volt a hangulat:))
Bevallom a verseny előtt egy kicsit féltem, hogy bírok majd kb. 20 órán át talpon lenni és közben még majd 50 km-t futni is. Hajnali  2 óra körül volt is egy holtpontom, amikor nagyon elálmosodtam és már azon gondolkoztam, hogy fogok én még 8 km-t lefutni. A Benkő család biztosított, hogy ők bármikor leváltanak, ha kell, de ugyanúgy mint Csilla én is feladásnak éreztem volna és összekaptam magam.
Andi szuper kísérő volt, odafigyelt, hogy mindenki egyen, igyon, átöltözzön ha kell, köszönet érte.
Péter lelkesedése és aktivitása valóban bámulatos volt. Gondolkodtam is rajta, vajon mi lehet azokban a magnézium ampullákban még?:))
Nagyon örültem,hogy megismertem Ágit és Tóbit, szuper jó páros vagytok. Remélem futunk még együtt a jövőben is.
Reni pedig a végére úgy összekapta magát, hogy mindenki helyett ő akart futni:)) Jövőre min. kétszer ennyit kell vállalnod.

Tóbi:
Hát köszönöm ezt a fergetegesen jó hétvégi kiruccanást! Nagyon-nagyon jól éreztem magam és büszke vagyok mindannyiunkra!
Csillának köszönöm a beszervezést!
Editnek az első megérkezést, amikor tudatosult bennem, hogy ez futás lesz!
Reninek, hogy mindig hagyott nekem pogácsát!
Péternek, a tekerős beszélgetéseket!
Andinak a fura magos karamellás édességet!
Jóskának azt, hogy hajnalban hősiesen hazaszállított három (úgy képzelem) durmolót!
Áginak pedig, hogy minden futásomnál ott volt és szárnyakat adott!
 
Veszettül jó rókák vagyunk!

Ági:
Csatlakoznék Tóbihoz, nekem is nagy élmény volt a hétvége!
Szuper volt a csapat, a szervezés és a hangulat is. Ezek alapján úgy döntöttem legközelebb én is próbára tenném magam futásban is, feltéve hogy a veszett róka falka befogad ;-) Köszönet mindenkinek!

Gyuri:

huha hát ez hosszú lett, elnézést érte, azért remélem lesz aki elolvassa :-)
    Korábban ígérgettem szűk körben, hogy írok és Pétert szóvá tette, hogy hol van az én UB beszámolom és „nem fair”, hogy Ő „kiteregette” én meg nem. Szóval, mielőtt a feledés és érdektelenség homályába vész én is megteszem, hogy leírom. Én, mint páran tudjátok céges csapatban futottam. Ákos is a csapatunkat erősítette. A beszámolóban egyszerűség kedvéért neveket fogok használni, bár Ákoson kívül ez nem fog Nektek mondani semmit, de jobb, mint az „egyik lány”, a „másik lány”, az „egy srác” elnevezések. Szóval mi úgy döntöttünk a nevezésnél, hogy 10-en, 10 többé-kevesebbé félmaraton futunk egymás után kinek mi jut. Így mindenkinek megvolt az „extra” teljesítmény öröme. Nem az idő eredmény volt a fontos, ezzel taktikával ez egyértelmű is volt, ráadásul volt köztünk első félmaratoni távját hegyi szakaszon futó, volt több hónapos sérülésből visszatérő és a fonyódi extra emelkedőt „megnyerő” futónk, és volt aki feltehetően lázasan, fájó torokkal, beszéntabletázva teljesítette a maga félmaratonját. A verseny reggelén heten gyülekeztünk a csapatból Aligán, többiek később csatlakoztak, vagy már eleve lent voltak és vártak minket valahol a Balaton mentén. 10:15-re voltunk kiírva rajtra, így volt lehetőségem megkeresni és odaköszönni Péteréknek, és egyet HAJRÁ-zni a rajtjuknak, Ők 9:45 kor indultak.
    Kicsivel 10:15 után mi is sorra kerültünk, dúgókáztunk a rajtnál, beálltunk a csoportképhez és már indultunk is. Az első futó én voltam így nekem jutott az első két szakasz kb. 25 kilométerre, aminek nagyon örültem, mert így én futhattam a legtöbbet a csapatból. A Club Aligából rögtön egy emelkedő vezetett ki, ami annyira nem esett jól, de gyorsan túl voltam rajta. Elég ritkásan voltunk indítva, ráadásul pont előttünk egy bringás csapat lett elindítva, így eléggé üres térbe sikerült kerülni, ami a szép táj mellett nagyon hangulatos volt. Egy kicsit ugyan aggódtam, hogy el ne tévedjek, a nagy űrben, de jól ki voltak táblázva a kanyarok, így ezzel nem volt gond. Az időjárás a kegyeibe fogadta a versenyt, mert nem volt olyan meleg. Könnyeden futottam, nem akartam rekordot hasítani, élvezni szerettem volna a futást. Nagyon gyorsan teltek a kilométerek, erre az első frissítőpontnál jöttem rá ahol ki volt írva, hogy 6,5 km. Mondom magamban az nem lehet, hisz most volt 5 km, ránézek az órámra 6,3-at mutat, ezek szerint mégis lehetséges, valahol eltűnt egy kilométer. :-) Így ment ez tovább, Kenesén megálltam lefotózni a Telekom üdülőt, volt egy nagyon szép erdős rész, jutott pár emelkedő gyönyörű panorámával a Balatonra (egyszer itt is megálltam fotózni). Mindenhol, mindenkit biztatott, ez a többségnek tényleg egy buli volt és nem verseny. Kaptam az első váltóponthoz közeledve „kitartás, mindjárt itt a vége” biztatás. Mosolyogtam, megköszöntem, „persze majd 2+14 km múlva” mondtam közben magamban. De kaptam személyre szólót biztatást is, ami váratlanul ért és nagyon jól esett. Három bringás előzött éppen, jött is a szokásos „hajrá”, „hajrá”, majd az utolsó bringástól egy „Hajrá Gyuri!” :-). Félmaratonnál ránéztem az órámra 1:49:10, nem rossz így kényelmes tempóban. Nagyon hamar eljött a váltás ideje és a táv vége, ami 2:07 lett 24,7 km-re, futottam volna még, de át kellett adni a stafétát. Abban, hogy félmaratonokat futottunk az volt a jó, hogy sok időnk volt a következő váltásig, kényelmesen lehetett nyújtani, enni-inni egyet, átöltözni és odaérni a következő helyre. Melinda után jött Ákos, akinek a legnehezebb, legmeredekebb szakasz jutott. Okostelefonoknak hála, mindenkit követni tudtunk Endomondon, Sanyival is elkezdtük nézni Ákos idejét és azon tanakodtunk, látva az 5 perc alatti tempót, hogy szólni kéne Ákosnak, hogy tudja-e hogy hegynek felfelé fut hátha nem vette észre. Ákost Zánka-UNK váltóhelyen vártuk, itt újra összefutottunk Péterékkel, akik éppen Csillára vártak, ha jól emlékszem. Mi meg Ákos váltótársát vártuk nem kis izgalommal, Évi a közelből érkezett valahonnan, Ákos egyre közelebb volt, de ekkor Évi még sehol, és a telefonja is ki volt kapcsolva, majd amikor felvette közölte, hogy oké mindjárt indul. Szerencsére időben odaért, mert Ákos nem szívesen futott volna még pár kilométert 4:40-es átlagot tolt,  benne legmeredekebb hegyi szakasszal. Ezután következett Nemesgulács, nekem ez volt a kedvenc váltópontom, egy nagyon szép elhelyezkedésű kis hegyi falú „egy utcával”. Amiben hatalmas sürgés-forgást okozott, a váltásra érkező futók és az őket szállító kocsik hada. Százláb nyomát is itt láttam utoljára, Andi köszönt rám a bringájáról, többször már nem értük utol Őket. Itt volt lehetőségünk kényelmesen kiülni az útszéli kocsma teraszára és egy sör mellett napozva nézni a futókat. Az egyéni futóka itt már messziről ki lehetett szúrni jellegzetes mozgásukról. Itt került elő először a Jambox, ami telefonnal összeköthető hangfalat takar, így innentől befutózenével tudtuk várni az aktuális versenyzőnket (az „Eye of the Tiger” nagyon sokszor meghallgattuk). Következett Gyenesdiás, ahol a váltás előtt kényelmesen megvacsoráztunk (én ettem egy jó kis tejfölös tócsnit) és mivel már 21 óra volt, innentől kapott szerepet a bringa. Én voltam az első bringás kísérő Örs mellett. A táv közben szépen ránk is sötétedett. Bringán sem volt könnyű, a aminket előzőket elengedni a szűk bringaúton, úgy hogy közben ne üssem el a saját futómat nem volt mindig könnyű feladat a futó tempó mellett. A biztatás persze szinte kivétel nélkül mindenkitől jött kölcsönösen. Ez volt az a rész, ahol semmi közvilágítás nem volt, talán ez vett kis sokat Örsből, ezért egy kis szakaszon 5km én vettem át a futást, majd a célba érésre új visszaállt az eredeti rend. Véget ért ez a szakasz is, a bringát átadtam Ákosnak és a csapat már ment is tovább. Már csak négy ember és kb. 78 km van hátra, mindjárt vége. A sérülésből visszatért Gábor sikerrel leküzdötte a az extra kitérőként beiktatott fónyodi hegyeket. Jöttek a váltó pontok sorban, Fonyódliget arról marad emlékezetes, hogy a befutó emberünkre várva kiálltunk a Jambox-szal és elkezdtünk zenét játszani. Ezzel rövid idő alatt elég népszerűek lettünk, egy kis idő után azt lehetett észrevenni, hogy a várakozók fele a zene ütemére végzi a bemelegítését.
    Mivel gyerekkorom nyarait mindig itt töltöttem, lesétáltam a partra, meghallgattam a hullámverést és megcsodáltam szeretett panorámámat az éjszakai kivilágításában magasló Badacsony, Gulács, Ábrahám-hegy hármasát. Jött Szemes és a sokadik cappucino, ahol Évi (egy másik Évi) futott be és indította útjára a beteg, de annál lelkesebb hősünket Dórit. Széplakon az utolsó váltásra várva végignéztük a napfelkeltét. Az utolsó szakaszra gyors embert hagytunk, ezért indulása után már siettünk is Aligára. Megbeszéltük, hogy a Club Alig a bejáratánál a lejtő tetején várjuk és onnan együtt futunk majd be. Így is lett, utoljára felcsendült az Eye of the Tiger, nem kis mosolyt csalva a távval már végzett kifele sétálók arcára. Így futottunk be heten (három embernek el kellett mennie) és teljesítettük 20 óra 30 perc alatt a távot.
    Célba érés után felvettük a jól megérdemelt sörünket, fagyinkat és készült rengeteg csapatkép. Ekkor még nem váltunk szét, átautóztunk Kenesére és beültünk a Katica pékségbe, ahol a finomabbnál finomabb friss, meleg péksüteményekből válogathattunk a bőség zavarával küzdve. Itt zárult a buli és a reggeli elfogyasztása után mindenki hazaindult. Ami biztos, hogy lesz jövőre itt a helyünk és már azt is tudom, hogy jövőre több szakaszt szeretnék futni ha csak kísérőként, de akkor is.

 

2014.05.17

19. Coca-Cola Testébresztő Női Futógála

Kriszti:

Már nagyon korán beneveztem, és az 5 km-es távot választottam annó, mert az illett az edzéstervembe. 
Nemrég visszaraktam a falamra az érmeimet, és egyet üresen hagytam a vasárnapi versenynek. 
Múlthét elején nézegettem a versenykiírást, és akkor láttam, hogy bizony az 5 km-re nem jár érem. Jó, jó nem az ilyenekért fut az ember lánya, de tavaly ez a verseny volt az első életemben, és akkor elhatároztam, hogy minden évben szerzek belőle egyet. :-) Így beslattyogtam a nevezési irodába és átneveztem a 10 km-es távra. Csakhogy ne maradjon üres az szög a falon... 
 
A verseny előtt pár órával még szakadt az eső, de a rajtra szerencsére befejezte. A hűvös idő nem szegte kedvét senkinek. A rajtnál lepacsiztam Katus Attilával és Varró Gyulával is, az útvonalon pedig Monspart Sacival ahol csak kiszúrtam. A hangulat szuper volt, egy piros hömpölygő csajtömeg futott összevissza a Városligetben. Pár merész pasi is belógott a versenyre, próbálták magukat álcázni sárga parókával, piros angyalszárnnyal, gumicsirkével, köténnyel, ki mosolygott rajta, - ki pedig fel volt háborodva mit kerestek ott. Én speciel jót mosolyogtam rajtuk, mivel tényleg mindegyik mosolygott integetett és pacsizott buzdítva a lányokat. :-)
Kb. féltávon elkezdett esni az eső, de ilyen finom szitálósan, nekem speciel jólesett, mert hűtötte az arcom. A fordulókban kutattam ismerős Pomázi futók után de nem láttam senkit. 
 
Egész héten nem volt időm edzeni, ezért kicsit tartottam is tőle, hogy nem fog jól sikerülni, de a múlt hét vasárnapi BBU versenyhez képest 3 kerek percet tudtam javítani az időmön és 1:04:19 alatt sikerült lefutnom a távot. Éremmel a nyakamban távoztam, amit hazaérve az üres szögre akasztottam. 
 
Szuper kis verseny volt. :)

Edzőtábor, Várgesztes

A csapat egy része (15 fő + 3 kutya) edzőtáborozáson vett részt Várgesztesen. Szerencsénk volt az idővel, csak pénteken és vasárnap esett az eső, de ez nem zavart minket abban, hogy jól érezzük magunkat. Főztünk, ettünk, ittunk, futottunk, sétáltunk, beszélgettünk és megnéztük a majki kamalduli remeteség főépületét is.
Hozzátettünk a közös futáshoz 575 km-t és 109 km gyaloglást is.
 
Itt szálltunk meg: vvadaszhaz.atw.hu/.
Ezt a térképet is használtuk: fejer-tura.hu/old_site/2010/verteskozma.pdf
 
A csapat egyik fele Vérteskozmán
 
A többi fotó itt:

Vértes teljesítménytúra

2014. május 3.

Reni:

Sziasztok! Szóval, hogy ne legyünk adósak a beszámolóval,(és mivel én még egyébként sem nagyon tevékenykedtem itt,) úgy gondoltam hogy akkor majd írok én. Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy éjszaka többször sikerült felkelnem arra, hogy esik az eső, de azért reménykedtem hogy reggelre csak eláll. Aztán reggel megjegyeztem, hogy mennyire pocsék időt mondanak mára és hogy mekkora hülyeségnek tartom hogy utazzunk azért, hogy jól elázhassunk. Persze más nem igazán osztozott a kétségeimen, így végül már csak azért is velük tartottam. Persze a szokásos kapkodós készülődés, mi merre van, mit vigyünk, ki mit rakott el eddig, és a többszöri felszólítás, hogy mindenki rakjon el váltóruhát is, ha esetleg eláznánk. Végül mire készen lettünk már ideért Bea Boróval, a szomszédasszony is kész lett, és már nekünk is csak néhány csomag hiányzott a kocsiból. Így tehát 6+1en indultunk útnak, hogy némi autókázás után kirándulhassunk egyet.Odaértünk, neveztünk, persze sikerült kicentizni.., majd az utolsók között nekivágtunk a 21kilométeres túrának. Péter (aki nekem apa, de így érthetőbb lesz) futott, mi pedig 5en lányok (a két Bea, Andi, Éva a szomszédasszony és én) na meg Boró, kényelmes tempóban sétáltunk. Az elején viszonylag csendben voltunk, aztán a kilométerek számával gyarapodtak a történetek is. Majd elérkezett az első pecsételő pont, és valahol ezután volt egy egyenesebb szakasz ahol még egy kicsit futottunk is, Boró meg varacskos disznót játszott (bár utólag kiderült, hogy mi is nyugodtan vele tarthattunk volna). Némi séta után elérkeztünk a következő pöcsétölős ponthoz és kaptunk csokit, de az öröm utána már nem tartott túl sokáig. Beértünk a sűrűbb erdőbe és eléggé besötétedett, jöttek a dörgések is és elkezdett esni az eső. Egy darabig a levelek megvédtek minket, de amikor nekikezdett komolyabban, már mindegy volt, hogy inkább a fák alatt, vagy az úton közlekedünk. Ez nagyjából az út 1/3-ánál következett be, amikor még volt egy megjegyzés, hogy csak pár pillanat lesz az egész :) De ahogy fogyott az út előttünk, az eső olyan kitartóan kísért minket és amikor végre úgy tűnt, hogy a nap elkezd kisütni és az ég tisztul, újult erővel rákezdett... Kiértünk az útra, és egy felfele jövő autós azt tanácsolta, hogy húzódjunk be valahová, mert felfele elkapta őket a jégeső, és kocsival alig tudtak feljönni, így ez a hír is rendkívül megörvendeztetett minket. Azonban sajnos a következő pecsételő pont még elég messze volt, a túra vége meg még inkább. Persze azért az időjárás nem vette el a kedvünket, vagy legalábbis nem teljesen, hiszen ez csak víz volt, na meg némi sár. A késői indulásnak köszönhetően, hogy még zárás előtt elérjük az újabb pontot, a két Bea előre ment, hogy lepecsételtessék a lapokat, úgyhogy amíg mi utolértük őket, addig bent állhattak egy fedett nyavalya alatt, bár addigra szerintem már a többségünk bőrig ázott esőkabát ide, vagy oda. Amint beértük őket indultunk is tovább, már nem számított az eső sem, sőt az sem hogy hova lépkedünk, mert a cipőink is átfolyóvá váltak, így ha a sár nem is cuppogott a talpunk alatt, a cipőink akkor is. Az utolsó előtti pont előtt Péterrel (alias apával) is összetalálkoztunk, mert amint végzett a futással visszaindult értünk, de addigra már mindegy volt az a plusz esőkabát ami nála volt és még az elején jól jött volna (a mit hova pakoljunk, avagy mindenki rakjon el magának minden szükséges dolgot még gyakorolni kell, de talán majd legközelebb :) ) így bár kaptam tőle egy száraz hosszú ujjút, és egy esőkabátot, ettől függetlenül nem lettem sokkal szárazabb. Innentől kezdve már a legnagyobb pocsolyákba is belelépkedtünk, sőt néha egy kicsit jól is esett a dagonyázás. Míg a húgom Bea ezerszer elmondta, hogy ő aztán soha többet nem jön kirándulni, addig Borót ezek a viszontagságok legkevésbé sem viselték meg, farok csóválva rohangált fel s alá. A vége fele az eső is már csak csöpögött, bár a nap továbbra sem sütött ki és bár a tábla azt állította hogy 2,5 kilométerre vagyunk a céltól, mégsem tűnt úgy hogy el akarna fogyni a száraz váltóruha és a köztünk lévő távolság. Aztán csak elértük az autót, és beértünk a célba is, ahol végre a vizes, hideg ruhák többségét lecserélhettük a száraz, meleg cuccokra. Sajnos a plusz cipőkre otthon senki sem gondolt, de ezek a ruhák mindenféleképpen életmentőek voltak. Így dideregve, de büszkén ültünk kocsiba, hogy ezt is végig csináltuk és hogy legalább lesz miről mesélni. Sajnos a végén a kép elmaradt, pedig a kinézetünk megért volna egy fotót, de az átöltözés iránti vágy erősebb volt, mint hogy bevárjuk a végét... Így összességében egy elég jó program volt, kicsit kizökkentett mindenkit a komfortzónájából, a pár pillanatig tartó eső több órán keresztül zuhogott, de most már elmondhatjuk, hogy egy ilyen kiránduláson is túl vagyunk és a jeget legalább megúsztuk :). Az kimaradt, hogy Andi vagy nekem más néven Anya.

Bea:
Reni! Szuper beszámolót írtál :)
Az én szemszögemből még néhány plusz információ:
A kolléganőim, akik nagy túrázók, már a hét elején mondták, hogy ők mennek Vérteskozmára a 20 km-es túrára, így már azóta barátkoztam a gondolattal, de végül egyedül nem volt kedvem elindulni és különben is Zsuzsáékkal csütörtökön mentünk egy Királyrét - Nagy-Hideghegy - Királyrét 14 km-t, így gondoltam, ennyi elég a túrázásból. Ezek után Andi mondta, hogy szombaton ők is mennek Vérteskozmára, de a pénteki csapatfutáson nem beszéltünk meg semmit, így szombat reggel a napsütésben azzal ébredtem, hogy milyen kár, hogy nem megyek, megyünk Boróval. Akkor vettem észre, hogy mindkét telefonomon (amik akkor még működtek), vár egy üzenet, hogy hívjam a Benkő Családot. Péter mondta, hogy csak 9-kor indulnak, így én is IGEN-t mondtam.
Negyed órával az indítás lezárása előtt sikerült megkezdenünk a túrát. Reni nagyon jól leírta a részleteket, így csak annyit tennék hozzá, hogy Várgesztesen, ahol elvileg kicsit körül akartunk nézni az edzőtábor miatt, gyakorlatilag lehajtott fejjel végig robogtunk, mert annyira szakadt az eső, így semmilyen plusz információnk nincs. Ott már sejtettem, hogy nem csak egy átfutó zápor alá keveredtünk, ahogy előtte gondoltam... Ezután következett az útvonal egyik legmeredekebb szakasza, ami a sípályához hasonló sárban talán nekem volt egyedül könnyű, mert Boró felhúzott rajta, így legalább megdolgozott azért, hogy elvittem. Mi Beák előre mentünk a pecsételő ponthoz egy párt követve, akikről úgy néztük, hogy tudják, merre mennek. Szerencsére így is volt. Itt megpróbáltuk a csapategyesítést, de térerő sehol, telefon maximum Évánál lehetett, de az én telefonjaim mind eláztak, így őt sem tudtuk hívni. Ekkor Reni befutott, úgyhogy bevártuk Andit és Évát is, akiknek egy kis pihenőt sem adva, indultunk tovább. Ezek után találkoztunk Péterrel, aki az addigra agyonázott Reninek tudott esőkabátot adni, de már mindegy volt szegénynek, és az én telefonjaimat is befogadta, de nekik is mindegy volt már. Viszont tudta az útvonalat! Az út végére az eső ugyan elállt, de a szél kicsit fújni kezdett, ami nekünk viharosnak tűnt, és már csak a száraz ruhák, fűtött autó és meleg vizes kád lebegett mindenki szeme előtt.
Mikor hazaértem, akkor láttam, hogy a kolléganőim a rossz időre való tekintettel neki sem indultak a túrának.
Ma lementem egy telefont venni, az összes iratom, pénzem és kártyáim kiterítve, hogy száradjanak.
Nem mondom, hogy nem gondolkodtam el, mi lett volna, ha nem nézem meg a reggeli SMS-t, de egy nagyon emlékezetes túrával lennék szegényebb :)
 

 

Óbudai Futófesztivál

2014. április 26.

Rozi:

Na Én gyorsan írok :-)

De csak rövid lesz, majd Edit ír hosszabbat :D
Nagyon tetszett, a hangulat is jó volt, az útvonalon volt egy dobos csapat is.
Kicsit az eső is szemerkélt, de nem volt zavaró. Aztán el is állt, de nem tudom mikor :D
A fotókon látszik, hogy el voltunk, mint a befőtt :D
Remélem Edit is sikeres volt :-)
Az érem, amit minden teljesítő megkapott, (akkor is, ha elhagyta a matricát útközben) nagyon kis aranyos, szív alakú.
Nem nagyon akartak ragadni a matricák, rengeteget láttunk a földön.

Na ennyi :-)

Edit:

Köszönöm lányok a biztatást!
Jó volt veletek összefutni a verseny előtt, rám is átragadt a jókedv:))
Volt egy kis zenés átmozgatás a rajt előtt, aztán 12-kor elindult a tömeg a már szemerkélő esőben. Aztán a második körben már még jobban esett, már alig tudtam felfelé nézni, aztán szerencsére a harmadik körre elállt. A cipőm eddigre már kissé átázott, meg a ruhám is.
A negyedik körben aztán előbújt a nap, aminek következtében párás, kissé fullasztó lett az idő, szóval nem volt számomra túl ideális az időjárás, utáltam.
Néztem az időmet, elég jó köröket futottam, bíztam a jó eredményben.
Bár a végére nagyon kifulladtam, de az erdmény mindenért kárpótolt.
Az időm 1:46:33 lett, 9 percet sikerült javítanom a tavalyi időmhöz képest:))
A nők között a 9. lettem, és mivel mindenki előttem korosztályombeli volt, a korcsoportomban is a 9. Jó volt a hangulat a versenyen, nekem nagyon bejött, hogy kisköröket kellett futni, amiben csak egy picike emelkedő volt a végén. Csak a Százlábas szurkolók hiányoztak!:))

Kata:
A hétvégi Óbudai Futófesztiválról... Nagyon nyűglődtem, induljak-e, hisz egész héten nem voltam a helyzet magaslatán. Végül Rozival megbeszéltük, hogy felveszi a rajtszámot, így nem kell korán mennem és sokat várakoznom. Szombat reggel Noémi is bejelentkezett, hogy jön. Köszi, csajok, jó húzóerő voltatok! Kár lett volna kihagyni! Gábor, a párom elvitt bennünket, s haza is hozott. A kölykök is örültek, hogy anyát viszik futóversenyre, sőt még Noémi is velünk jön :-)
Rozi tesójával is megismerkedtünk. Az eső is elállt, a pálya jó volt (ismerős, sokat futottam ott tavaly tavasszal, ősszel). Sokan voltak, ez motiváló.
Elindultunk, s döbbenten hallgattam a futóprogram bemondóját, hogy milyen jó időket futok km-enként (mindegyik 5.30 körül volt). A végén pedig Roziék utolértek, s húztak előre:-) Szuper volt!
Az érem szépen csillogó szív forma volt! :-) Noémi nekünk adta az övét, így a fiaim egész hétvégén futóversenyt játszottak:-)
A verseny végére meg is gyógyultam!
Találkoztunk Edittel is, nagyon szorítottunk neki. Elláttuk hasznos tanácsokkal, hol van bukkanó, sár, stb.

DPFP Esztergom Vaskapu

2014. április 20.
Edit:
Szóval szombat este, eldöntöttük a családdal, hogy ha reggel szép idő lesz, akkor végre valahára ők is eljönnek nekem szurkolni egy versenyen.
Reggel, szép idő lévén, összekaptuk magunkat, és irány Esztergom.
Engem a család kitett a Márta panziónál, ők pedig, bár felvetődött, hogy felgyalogolnak, de aztán győzött a lustaság, és kocsival fölmentek majdnem a csúcsig.
Az egyik asztalnál bemutattam a rajtszámom, aztán mivel még volt fél órám a rajtig, a környező utcákban kocogtam, hogy egy kicsit bemelegedjek.
10 órakor pontosan 80 ember vágott neki a 3,5 km-nek. Nem igazán tudtam, milyen tempóban fogok futni, általában a tömegre hagyatkozom az elején, aztán majd kialakul. Mire elértük a 2 km-es távra várakozó tömeget, akikől nem kis biztatást kaptunk, már mindenki rendesen lihegett.
Az utolsó 1 km-en már csak azon járt az eszem, hogy de jó lesz látni a gyerekeket a célban. És tényleg ott voltak, és szurkoltak, nagyon örültem neki, annyira , hogy nem is figyeltem az időeredményemre. Tegnap feltették az eredménylistát: pontosan 20 perc alatt sikerült felfutnom a csúcsra. Abszolút 27., nők között az 5. lettem (természetesen a Gepárdos Csilla lett az első).
Kislányom nagy örömére lehetett pónit és nyuszikat simogatni a csúcson, és valóban nagyon szép volt a kilátás:))
Nem sok időt töltöttünk fent, mert indultunk egy kicsit csavarogni a városban, aztán lesétáltunk a Duna partra.
Sajnos a fényképezőgép a kocsiban maradt, így fotókkal nem tudok szolgálni, a verseny honlapján pedig nem nagyon vannak még képek, én magamról kettőt találtam, egyet a rajtról, és egy célfotót.
 
Köszönöm a gratulációkat!
 

Vivicittá

2014. április 13.

Ákos:


8,5 hónapja nem futottam félmaratont (4 hónap regeneráció sérülésből, 4,5 hónap óvatos visszakapaszkodás) ahhoz képest a PR-hoz képest csak egy perccel lett rosszabb, 1:29:35. Az edzés hiánya azért megmutatta a hatását, az utolsó 3 km-en görcsölgetett mindkét vádlim. A másfél órát céloztam, sikerült, nagyon örülök az eredménynek! Az órámat a pulzusmérővel otthon felejtettem, így vakon repültem, nagy öröm volt látni a célban, hogy jó időt futottam. :)

Gyuri:

Valamikor fél9 felé értem ki. Először az ilyenkor már szokásommá vált, ellenőrizzük még egyszer a chipet utammal kezdtem a versenyközpont felé. Péterrel egyszer csak szembe jött velem, így telefonálás nélkül megtaláltuk egymást a már akkor se kis tömegben. Kényelmesen készülődtünk, beszélgettünk. Összefutottunk Ákossal is, és csatlakozott hozzánk egy Telekomos kollégánk is. Majd irány a ruhatár, ahol egy kicsit megijedtünk, mert iszonyatos sorok álltak. Beálltunk egynek a végére és szerencsére gyorsan lement. Ezután bokor látogatás :-) és irány a rajtzóna.
A verseny részemről viszonylag eseménytelenül telt. Az elején sikerült felvenni a 4:40-4:50 közti tempó és ezt sikerül végig tartani is. Igaz ezért meg kellett küzdeni. Folyamatosan néztem az órámon a tempót, hol azért mert gyanúsan könnyed volt a futás, hol azért mert azt éreztem vánszorgok. A frissítőpontok és a zenei állomások nagyon sokat segítettek új lendület venni.
Igazából számolgatással telt a verseny, hogy mire is elég az időm. Az elején 7km környékén felcsillant a remény az 1:40-en belülire (ha tudnám tartani a tempót), de „tartalék” célnak ott lebegett az egyéni rekord megdöntése is. Egy idő után azért az látszott, hogy az 1:40 nem lesz meg, de az egyéni rekord (1:41:03) megdőlhet.
Az eredeti elvárás csak egy „sima” 1:45 belüli futás volt, a vége egy egyéni rekord lett 1:40:21. Kifutottam magamból amit ki lehet, ezért maximálisan elégedett vagyok.
Többiek? ki volt még? Péter beszámolójára is kíváncsi vagyok, hogy futott olyan gyorsat :-)

Joli:

Péterrel mentünk reggel, aztán a Dagonyákkal töltöttem az időt, míg megérkezett a kollégám, akivel közös indulást beszéltem meg (az első félmaratonja volt, és eléggé be volt rezelve). Aztán végül az egész távot együtt futottuk, és egész jól sikerült, 1:54 lett a vége. 
Örülök neki, leginkább azért, mert a cégnél nagyon felpezsdült a futóélet, és ha Zoli holnap elégedetten jön be, akkor az külön dobhat a lelkesedésen.
Találkoztam Noncsával is, de nem tudom, milyen időt futott.
Péterre most már én is kíváncsi vagyok. Péter! Mindenkit furdal a kíváncsiság!
Azt viszont, hogy ilyen ideális futóidőt kaptunk, köszönjük meg a fölsőbb szerveknek. Még én sem fáztam. :-)
Viszont este 10-ig dolgozom, és már mindent megettem, ami a befutócsomagban volt, úgyhogy kezdek boldogtalan lenni, az agyam pedig energia nélkül kb. nulla. Ne olvassatok holnap Metropolt!

Péter:
A velencei tókör jó érzésekkel töltött el, hiszen az egy jól sikerült futás volt. Azonban szerdán edzésen meghúztam a combomat, ami viszont eléggé aggasztott. Ahogy Joli is írta, Vele érkeztem meg a szigetre. Már korán is nagy tömeg volt. Gyurival, Ákossal és egyik kollégával összetalálkoztam. Mivel hideg volt, vártam az átöltözéssel. Bekrémeztem a lábamat bemelegítés gyanánt. Átöltöztem futóba. Beálltunk a ruhatári sorba, aggódtunk, hogy a rajtig nem kerülünk sorra. Sikerült időben leadnunk a cuccot és beálltunk a rajtzónába. Andi meglepetésnek ígérte, hogy mikor és hol fog felbukkanni és valóban így is volt. A telefon nem talált műholdakat (sem a rajtba, sem a versenyen végig), így sajnos nem logolódott a futásból semmi. A rajt után hamar eljutottunk a rajtkapuig. Az egyik kolléga mindig elfutja az elejét, mondtam, hogy segítenek Neki, hogy ne járjon így. Sajnos akárhová is állok a rajtnál, mindig nagyon sok nálamnál lassabb versenyző van előttem és hogy a saját tempómat tudjam futni, Őket kerülgetni kell. Így sikerült most is a tervezett 4:40-4:50 közötti tempó helyett egy 4:25-el nyitni. Sikerült leszakítani magamról a kollégát, bár nem ez volt a szándék. Az órámon kilométerenként nyomkodtam a gombokat, így tudtam, hogy a teljesítményem mire lehet elég a végén. Nagyjából sikerült 4:40 körüli kilométereket futnom, ez a végére 1:37:26-ra volt elég. Ez 6 perc javulás a 2013-as Vivicittához képest, ami 6 perccel lett jobb, mint a 2012-es. Velence után 4:40-es átlagot szerettem volna, ez sikerült, 4:37-es lett. Úgy érzem, hogy kiadtam magamból mindent. Nekem már ez is meleg volt, az ennél melegebbet csak a strandon szeretem. Köszönöm Andinak a biztatást és a fényképezést. Mindig kerestem, féltem, hogy nem fogom észrevenni Őt. A befutó után már várt, aljas módon paparazzit játszott, amíg észre nem vettem. Minden fényképen mindenkinek van feje, törzse és lába isJ. Nemcsak a futásban a fényképezésben is fejlődik. Ákosnak gratuláció a sérülése utáni első félmaratonján elért 1:29-es idejéhez, Gyurinak meg az egyéni csúcsához. És persze Noncsának, és a Rittgasszer fiúknak is.
És hozzátartozik a dolgokhoz, hogy a combom végig jól viselkedett, tette a dolgát, azaz nem ezen múlt a jobb eredmény:-)

Noncsa:
10km 42:35 alatt (ahhoz képest, hogy a fiúkkal "Telekom"-os futóként eredetileg laza futásról volt szó:)
Joli örülök, hogy veled találkoztam, és mintha Péter szurkolását is hallottam volna (lehetséges?)
Gratula mindenkinek!!
ja és 800m-t és a 3,2-t is lefutottuk:)
és most látom, hogy 3 másodperccel kevesebb a hivatalos eredményem:)
 

Velencei-tó-kerülés

2014. április 6.

Csilla:
Mi hoztuk a szokásos formánkat, a beharangozott családi programban változás történt, Ági megbetegedett, ők otthon maradtak, vagyis hárman indultunk Pomázról, persze később mint a többiek. Azért időben odaértünk, még mi is fázhattunk egy kicsit, miután felvettük a rajtszámokat - gond nélkül megengedték, hogy Joli helyettesítővel álljon ki. Jól is tette, mert bármit írtak a fiúk, Joli egyszerűen megfagyott volna.
A kötelező csapatfotón jól látszik, hogy nem mindenütt melegedett úgy az idő, mint Péter, vagy Gyuri körzetében. Mi Edittel a bemelegítést is végigugrándoztuk Zsuzsa elnéző mosolya mellett. Bezzeg amikor ő vezényelt nekünk pénteken, nem voltunk így megkímélve....
Aztán rajt, helyezkedés a tömegben, majd az első km-eken mindenki felvette a saját tempót (én levettem a hosszúujjú pulcsit), és a végéig nem is láttuk egymást. Azért találkoztam ismerősökkel, váltottunk néhány szót Petivel a Dagonyától, miközben lazán elgaloppozott mellettem. Enikő, a vezérszurkolójuk végtelen profizmussal választotta ki azokat a helyeket, ahol már jó messziről hallhattam a kolompot, és volt időm összerendezni a boldog mosolyt, vagy legalábbis megpróbáltam. Másoknak ez simán ment, Edit is úgy mosolyogta végig a tavat, mint az esztergomi félmaratont.
Az esztergomiak is úgy mosolyogtak mint otthon - egy jó darabon futottam velük, mert ők lazáztak. Legalábbis Zsuzsa, - aki egyébként világbajnok és még jó, hogy tudtam, mert így teljesen rendben valónak éreztem, hogy ő az előző napi 70 km levezetéseként most csak 40-et kocog - ezért a rajt előtt már futott 12 km-t. Aztán minden frissítőnél megálltak, hogy a házisütiket végigkóstolják - én csak banánt meg csokit mertem enni, mert a száraz sütit nem bírtam volna lenyelni. Nekem a kulináris élvezetet legfeljebb az  jelentette, hogy amikor Pákozdon Ilona kísért és már beszámolt Reni összes udvarlójáról (akiket csak úgy tudott lerázni, hogy végigvágtatta az emelkedőt - ez a történet jól példázza  a nemek közti különbséget, Péter csak az időeredménnyel foglalkozott, mi meg a storyval - Andi javulására most nem keresek magyarázatot, megelégszem azzal, hogy jó formában volt), szóval amikor Ilona befejezte, és nekem kellett volna cserébe valami futás közbeni érdekes történetet prezentálni, hát én galád módon megkritizáltam a hollandi mártás tejszínes elkészítését, amivel ravasz módon sikerült megint Ilonát beszéltetni, de aztán nem csodálkozhattam, hogy inkább otthagyott azzal az ürüggyel, hogy készülnie kell a váltásra....
Pákozdot  elhagyva a nagy hosszú egyenesekben egy vizslás futóval kerülgettük egymást - a kutya többször berántotta az árokba, vagy megállt tojni - mintha Lucát láttam volna. A rossz aszfaltról a vadi új, és a közútnál sokkal puhább, jobban futható bicikliútra visszatérve nagy megkönnyebbülés lett volna, ha nem a 23. km környékén lett volna mindez. Ekkor már csak azt tudtam számolni, hogy mennyit kell még megtenni, hogy megállhassak. Pedig innentől Andi és egy keveset Reni és Kristóf is jött mellettem biciklivel, és a régi bölcsesség  szerint társaságban gyorsabban telik az idő. Ez nagy igazság, mert én is azt vettem észre, hogy egyre több idő telik el egy km lefutása közben, mint az elején.
Aztán a legutolsó 3 km-en Tamás futott mellettem - ő már túl volt a regenerálódáson is -, így valahogy eljutottunk célkanyarig, ahol nagyot hibáztam. Amikor Zsuzsa a kezembe akarta nyomni a zászlót, átengedtem Tamásnak, pedig ha tudom, hogy milyen delej van benne, talán még fél percet is javíthattam volna az eredményemen....
Összefoglalva, jó volt ismert terepen ismerősök között futni, az elején egészen jól tudtam 6 alatti km-eket menni, de a végére elfáradtam. Andi, aki tavaly is sokat segített az utolsó szakaszon, megállapított, hogy most sokkal merevebb voltam a végén. Én is így éreztem. Azt hiszem, hogy csak futással már nem tudok többet javítani, a Zsuzsa-féle "átmozgatás" még hozhat eredményeket.
A csatolt fotók sajnos nem mutatnak mindenkit. Péter, Gyuri, talán megértitek, hogy Jóska titeket nem vett észre, csak Editet. Legközelebb Andit is megkérjük, hogy ráérő idejében fotózzon, akkor biztosan nem marad ki senki.

Gyuri:

Akkor kezdem én. Miután mindent megpróbáltunk, hogy ne se sikerüljön, azért csak simán odataláltunk. Nagyon jó hangulatban készülődtünk és pillanatok alatt eljött a 10 óra, a rajt időpontja.
Ahányan voltunk annyi tempóban indultunk neki a távnak, mind az egyénik, mind az ifjúsági hölgyváltónk.
Az elején próbáltam lassítani, mert az órám folyamatosan 5:00 alatti tempót mutatott és féltem az gyors lesz. Tavaly nagyon megszenvedtem ezt a futást, ezért féltem, hogy elfogyok ha ebben a tempóban futok. Aztán beállt egy 5:00-5:10 közti tempó és mivel ez nagyon kényelmesnek tűnt, maradtam is ennél, ma nem az volt a cél hogy kinyírjam magam, már most a jövő heti Vivicittára tartalékoltam. Az eredmény 28,4 km 2:24:15 alatt, 19 percet javítottam a tavalyi szenvedéssel elért eredményemen, úgy hogy minden másodpercét élveztem, nagyon könnyedén ment a futás és ezt imádtam, szinte pillanatok alatt eltűnt a táv és egy másodpercnyi mélypont se volt.
Röviden ennyi 

Péter:

Akkor a bővebb beszámoló:
Miután kialakult a futók és a drukkolók névsora, megszerveztük, hogy ki-melyik kocsival jut le Velencére. Sikerült a 3 biciklit rögzítenem a szállítón, úgy gondoltam, hogy készen állok.Tavaly egy autóval mentünk, 4-en kerültük a tavat, Andi biciklizett. Idén 3 autóval mentünk, 5-en futottuk a teljes távot, 4-en váltót futottak-bicikliztek. Korai kelés, reggeli, összepakolás, bepakolás a kocsiba, szavazás, találkozás, indulás. Laciékkal együtt mentünk, Csilláék később indultak.  Gyurit felvettük és mentünk tovább. Innentől kezdve miden körforgalomban tettem legalább egy kört, sehol sem találtam meg a helyes utat. Aztán Laciék elvezettek minket Velencére. Köszi, különben lehet, hogy még most is ott köröznénk valamelyik körforgóban. Hűvös idő és nagy tömeg fogadott minket. Felvettük a rajtszámokat, jutott Andinak és Reninek is, leadtuk a hozott szajrét a közösbe, leszedtük és összeraktuk a bicikliket és készültünk a rajthoz. Készült csapatfotó is.  Közben elkezdett melegedni az idő, már igazi rövidcuccos idő volt. Lassan eljött a rajt ideje, beálltunk a rajthoz és rajt. Az elején nagy tömeg volt, próbáltam egy saját ritmust találni. Végig fel volt festve, hogy hányadik kilométernél járunk, így láttam az órámon, hogy egészen egyenletes tempót futok (4:30-4:50 között). Az első frissítő állomáson futtában ittam egy kis vizet, a 2.-on megálltam, ittam kólát, zsákmányoltam egy kis banánt és egy marék mazsolát. A banánt megettem, a mazsolát meg nasiztam menet közben. A 3. frissítőt kihagytam, a 4.-en megálltam, ittam kólát és elvettem egy marék ropit, ezt menet közben ettem meg. Ez volt a félmaraton, aminek ideje 1:41-en lett. Innen többet meg sem álltam a célig. A végére elfogytam. Tavaly pont fordítva volt, az eleje volt spórolós és a vége a gyors. Végig tudtam tartani az 5 perc alatti tempót, csak 2* léptem túl, mindkétszer a frissítéskor. Sokat segített, hogy ismerős helyeken futottam, bár nem emlékeztem arra, hogy egy csomó helyen alattomos emelkedők vannak. A befutó előtt megláttam Zsuzsát kezében a csapatzászlóval. Átadta a zászlót és ez annyi energiát adott, hogy új erőre kaptam és beszáguldottam a célba. Nagyon elégedett vagyok ezzel a futással, tulajdonképpen holtpont nélkül sikerült teljesítenem. 17 percet javítottam a tavalyihoz képest, így 2:17-en belül végeztem. Igazi futóidő volt, nem bánnám, ha mindig ilyen időben futhatnám a versenyeket. Szeretnék gratulálni Tamásnak a nagyszerű idejéhez. Gyurinak és Csillának is, mindketten sokat javítottak tavalyhoz képest. Editnek is, Ő is nagyot futott. Aztán a váltónknak is, abszolút túlteljesítették a saját várakozásukat. Zsuzsa 6 perces kiliket futott, Reni az emelkedős részen javított az 5 kilométeres idején 2:33 percet, Andi a szintén emelkedős részeken javította meg az összes eddigi idejét (1, 3 és 5 kilométeren), Ilona pedig a fájós lába ellenére ment nagyot. A végén még megáztattuk magunkat a termálfürdőben. Szeretnék köszönetet mondani a szurkolásért Enikőnek (hajrá Dagonya), Lacinak, Kristófnak és Jóskának is.

 

Márciusi emléktúra

2014. március 9.

Péter:

Ment az 5letelés arról, hogy hányan mennénk a szombati túrára. Végül a csapat normálisabb része úgy döntött, hogy köszönik, nekik elég volt már az elmúlt túrák és versenyek sárdagasztásából, és engem is megpróbáltak az indulásról lebeszélni. Büszkén jelenthetem, hogy nem sikerült! Maga a túra 3 távra volt kiírva: 12, 24 és 48 km. Én a középsőt céloztam meg. Ez az útvonal ötvözi a Futapest szentendrei és pomázi versenyének és a Cseh Tamás túrának az útvonalát, és már teljesítettem is egyszer, tehát ismerős volt. Elfutottam Pomázról a rajt helyszínéig, ami Pannóniatelepen volt. Neveztem, megvártam a 9 órát, csatlakoztam 2 másik futóhoz, és elindultunk együtt. Ők a rövidebb távot választották, még nem jártak erre. Miután megbeszéltük, hogy én ismerem az útvonalat, mondtam is, hogy le kéne kanyarodnunk jobbra. Megnézték a térképet, és mondták, hogy dehogy, egyenesen kell menni, így követni kezdtük az előttünk haladó cserkészcsapatot. Persze hogy mindenki rossz felé ment, de nagyobb problémát ez nem okozott, mert később rá tudtunk térni a helyes útra. Volt sár, meg sár, és volt még sár is. Ők nagyon lassan haladtak, így elbúcsúztam tőlük, és egyedül futottam tovább. Próbáltam lassan, de biztosan haladni, ez volt, ahol sikerült is. Egy darabig kerülgettem a nagyobb pocsolyákat és sártócsákat, de aztán feladtam, és mindenki legnagyobb megrökönyödésére élvezettel cuppantam bele a közepébe (lehet, hogy néha mások is kaptak a fröccsenő sárból). Ahol lehetett, ott futottam, ahol nem, ott másztam. Elnéztem a túrázók felszerelését, hát igen vegyes volt a kép: volt, aki turistának volt öltözve, volt aki a vasárnapi ruhájában túrázott. Jártam a Kő-hegyen, a Lajos-forrásnál, a Tölgyikreknél, a Holdvilág-ároknál, a csikóváraljai turistaháznál, a Janda Vilmos kulcsosháznál is. A cél a pomázi plébánia volt. A végére nagyon elfáradtam, az utolsó kilométereket már nem volt erőm futni, pedig lefelé vitt az út. A 28 km 900 méter szinttel majd 4 óra volt. Egy bölcs ember azt mondta, hogy ami nem ől meg, az megerősít, tehát meg vagyok erősődve.
 
Futapest Pomáz 2014. február 9.
 
Rozi:
Szerintem szuper volt :)
Úgy éreztem,hogy könnyebben ment,mint a szentendrei verseny.
De ennyi sarat még nem láttam :D
És ennyi sárban még soha nem feküdtem :)))
Az verseny utáni fotókat még várjuk :)
Andiéknak köszönjük a biztatást :)

Kata:
Én a rövidebb távot választottam. Tetszett. A múltkori szentendrei verseny után (az volt életem első ilyen jellegű versenye) már felkészültem rá > fejben is. 
Az emelkedők nagy részen is próbáltam kocogni es/vagy ilyesmit imitálni... Aztán a lejtőkön lefelé spuri volt! 
:-)

Péter:
Beát és Andit 8:15-re vittem le a rajtközpontba. Segítettünk kipakolni a kisbuszból, Ők megkapták a feladatukat, h hová kell menniük irányítani, így el is indultak oda. Gyorsan befizettem a nevezési díjat, majd bevásároltam és otthon vártam, h eljöjjön az indulás ideje. Nem bírtam itthon, úgyhogy hamar kimentem a rajthoz és néztem, h csak jönnek és jönnek a futók. Feltűnt Joli Nyikával, kiderült, h csak a sajtófotós díjra pályázik, csakúgy, mint Csilla. Jött Edit, Kata és Noémi is, majd Rozi és Noncsa is. Elkészültek a csapatképek Joli és Csilla előrement az útvonalon, h mozgásban is megörökíthessenek minket. Együtt indították a 2 távot, jó sokan voltunk. Hallottam, h Noncsa előttem jár, de látni egy darabig nem láttam. Próbáltam csak saját magamra koncentrálni, nem versenyezni senkivel. Ahogy elkezdődött az erdei emelkedő, sok embert utolértem és meg is előztem. Nagyon nehéz volt futni a nagy sár miatt, egyszerűen nem lehetett rátámaszkodni a lábra, mert rögtön kicsúszott az ember alól. Vártam nagyon, h Andiékkal találkozzak, ami hamarosan el is érkezett. Innentől lefelé vitt az út. Ha felfelé nehéz volt, akkor lefelé még nehezebb. Sikerült esés nélkül teljesíteni a távot, a végére nagyon elfáradtam, de nekem tetszett.
Noncsa korosztályos 3-dik lett, Noémi a rövid távon meg második. Elhoztam Noémi díját, megfelelő ellenszolgáltatás fejében átveheti:-) Grat minden teljesítőnek és köszönet Andinak és Beának a szurkolásért és a terelésért.

 

Cseh Tamás-emléktúra

2014. január 19.
Joli:
Meglepően sokan voltak 10-kor a műv. háznál. Mindenféle kutyákokkal, sok ismerős meg ismeretlen.
Csillára sem kellett nagyon sokat várni (:-)), úgyhogy Péterrel, Lujóval meg a három kutyával elindultunk a gyaloglók után. Becsatlakozott Ilona meg Tamás is, meg a két törpincs kutya, úgyhogy elég sok láb kocogott együtt. Már ahol lehetett kocogni, vagyis ahol nem süllyedtünk bokáig a sárba. Csilla szerint kellő lazasággal (minden mindegy) derűsen lehetett szemlélni a dagonyát, úgyhogy ehhez tartva magunkat nagyon élvezetes volt. Péter persze egy idő után megunta a bénázásunkat, elbúcsúztunk, és mi soha többet nem találkoztunk vele. Lajos-forrás előtt összefutottunk a gyaloglókkal, ők már visszafelé tartottak. Hányan is? Andi, Bea, Zsuzsa, Laci. Volt még veletek valaki? Meg  persze a kutyafalka.
 Egy idő után Lujó is otthagyott bennünket, majd Ilonáék elkanyarodtak  a Kőhegy felé (rövidnek találták a távot), úgyhogy Csillával kettesben (illetve a kutyákkal ötösben) tettük meg az utolsó kilométereket. Kisebb kalandjaink adódtak, bár Samu már nem volt annyira virgonc, mint az elején, úgyhogy kevésbé kellett attól tartani, hogy végigvonszolja Csillát az aszfalton, de azért  minden kerítésnél nekitámadt az őrjöngő házőrzőknek, ezért egy csendesebb utat választottunk. Hátul, az emlékműnél jöttünk be a faluba (itt csak lovasokkal küzdött meg Samu, aztán a temetőben kezdtek el randalírozni a kutyáink). A célban Lujó várt kedvesen, mondta, hogy Péter egy jó ideje elindult visszafelé, a keresésünkre. Mindjárt gondoltuk, hogy nem annyira értünk indult, mint inkább a csapat másik feléért. Úgyhogy gyorsan benyomtunk a kutyák pofájába egy-egy zsíros kenyeret, aztán iparkodtam haza, hogy még legyen időnk fürdésre-kutyafürdetésre, mielőtt dolgozni indultam. Az időnket nem néztük, szerintem fél 1 körül értem haza, de nagyon nem volt jellemző, futásnak kevéssé volt nevezhető a mutatványunk.
Viszont jó volt. Lehet majd mesélni az unokáknak. (Vagy a kocsmában. Választható.)
 
Andi:
A TOR-túra...
Kicsit késve indultunk, mert a hívott utánfutóm nem érkezett időre. Bea, Zsuzsa, Laci és a 3 kutyus már lent voltak a Rajtnál mire megérkeztünk.
Regisztráltunk, és képzeljétek minden adatunkra kiváncsiak voltak még az ókorból, szerintem többeket ez riszatott meg.
Tényleg sok négylábú van Pomázon, így csak az erdőbe érve lehetett elengedni a mieinket.
Jó nagy sár volt, csúszkáltunk is rendesen, de azért elég hamar felértünk. Próbáltuk betartani azt amit a Lujó írt, a széleken gyalogoltunk, már ahol lehetett.
Már kezdtem is hiányolni a Pétert, amikor megjelent, ez még nem sokkal a Lajos forrás előtt volt. De még mielőtt mi odaértünk, már jött is vissza. Addigra megérkezett a Lujó is farmerban!!!!
/Úgy lehetett is sár nélkül megúszni, ha valaki repült.../
Az aktívabb női szekció is, kiegészítve a Tamással és néhány (1+2+2) kutyával, befutott (betorlódott), azután nagyon gyorsan ott is hagyott.
Bár a Joli beszámolójából azt lehetett olvasni, hogy futottak, de volt olyan is, akit mi végig ölben láttunk.
Voltak élvezkedők is köztünk, lábukat, hasukat áztatták, izsapfürdőt vettek (otthon hány órába telt kimosdatni őket), mások csak dörzsölgették magukról, lábukról ami ráragadt, feleslegesen...

Mire mi Pomáz legeslegszélére értünk, még az erdőben, visszaért a Péter, mert valamit elhagyott...

Most nem támadott meg semmi és senki, de megint pöcsörgött az eső, egy kicsit.
 
Sok volt a sár, a fa, a levél, a gomba, a gyalogász, de egy vadat sem láttunk. 
DE
Pomázon a Luppa Vidor utcában szembe jött velünk a Toto vacsorája, de a Zsuzsa nem hagyta.
Egy fekete-fehér házinyuszi.
 
3 óra 36 perc alatt teljesítettük a 14,38 km-t. A célban a Péter lefozózott minket, majd lesz kép.
Ettünk egy-két zsíroskenyeret jó sok hagymával, aztán még egy kis séta. Péter kint akart megfürödmi, mert olyan sáros volt, de a józan ész (én) nem engedte.
 
Jó volt!!! Bár kiváncsi lennék a többiek ezt hogy látták, a Zsuzsa hogyan kárpótolta a Lacit (????).
Laci ugye azért még nem vettük el kedved a közös túráktól???

 

2014. január 12., Szentendre

Futapest

Csilla:
Túl vagyunk az év első versenyén, amelyik legalább annyira kalandos volt, mint tavaly. Igaz, hogy most a sár miatt, de nem kevésbé csúszott. Sőt.
Az elején kezdve: öten indultunk a csapatból (Benkő Péter, Kovács Noémi, Mészárosné Rozi, Siklódi Csilla és Szabó Kata) és öten érkeztünk meg, szóval 100 %-ban teljesítettük a távot. Meg még rengetegen. A napsütésben mindenkinek kedve volt eljönni, ezért már a nevezésnél elkezdődött a csúszás. Több mint 20 perces késéssel rajtoltunk, nem kevesen rövidnadrágban és rövid ujjú polóban dideregték végig a várakozást. Nem csoda, ha aztán futottak ahogy a csövön kifért. Legalábbis az eleje, a többiek pedig ahogyan az előttük menő engedte. Hosszú szakaszokon a mély kocsinyomok mellett, aztán meg csak nagyon keskeny, egyszemélyes ösvényeken mentünk, előzni  sárban gázolva, bozótban csörtetve, vagy az elől haladót átugorva lehetett.
Tanulság azoknak, akik a pomázi futáson indulnak majd, azon az útvonalon is lesznek az első 1,5 km után ilyen szakaszok, tehát már az elején érdemes ahhoz a társasághoz csatlakozni, akiknek a sebessége inkább több, mint kevesebb a sajátunknál.
Vissza a mai versenyre: a legnehezebb rész a hegyről lefele, a Vsas-szakadék után  volt, ahol csak csúszni lehetett, futni nem. A jég legalább szilárd, ott csak a futó mozog, a sár azonban jött velünk. Volt olyan szakasz, ahol sieltem léc nélkül, azaz álltam páros lábbal előre, és csúsztam, gázoltam a sárban.
Aztán amikor az erdőből kiérve már látni véltem a befutót, kiderült, hogy még 3 km van hátra. Nagyon hasznos volt a jelzés, még ha ebben az esetben nem is örültem neki. Aztán a befutásnál természetesen ott várt Péter, aki már negyed órája beérkezett, de hősiesen maradt még, hogy fotózhasson.
Én pontosan ugyanazt az időt futottam (1:14:56), mint tavaly (1:15), ami nekem csalódás volt, azt hittem tudok majd javítani 1-2 percet, de nem. Mondhatnám, hogy ezen a talajon Harza Noémi sem tudott jobbat futni, de ő nem volt ott, és csak a hiúságom mentette meg attól, hogy egy ilyen eredménnyel szégyenkeznie kelljen. 
Amíg Rozira, Katára vártam, láttam, hogy 2-3 korosztályom-beli futott be, és ez már nem olyan népes mezőny, tehát mindenképpen tudni akartam, hogy én hol állok a sorban. A rövid távú eredmények 2-re már meg is voltak, de még mindig nem volt a 11 km-eseknek eredménye. Én a listán sem szerepeltem.Csak a rajtszám szerinti keresésnél derült ki, hogy ugyanazon a számon Noémi nevével van az én eredményem, a nevem mellett pedig nincs eredmény. Mennyi esélye van annak, hogy 2 időben és térben eltérő versenyen csapaton belül ugyanazt a számot kapjuk? Ennek köszönhetően viszont azonnal tudtam, hogy őt nyugodtan törölhetik, mert nincs itt, az én nevem mellett azonban ez az idő 3. helyet ért. Aztán amikor jó másfél óra várakozás után végre dobogón álltam, kiderült, hogy nem is 3., hanem 2. Akit győztesnek hírdettek ki, az szerencsére még ott volt, és szólt, hogy ő bizony az után a futó után érkezett be, aki végül a 3. lett. Így aztán ha Péter felteszi a fotókat, ugyanazon a versenyen 2 helyezésemről is lesz dokumentum.
Mire az 50+ eredményeit kihírdették, már senki nem lepődött meg a helycserés díjazáson, több más esetben is előfordult. Azt hiszem, hogy a verseny túlnőtt a szervezőkön, és ugyan minden tiszteletem az övék a munkájukért, de képtelenek ezt a létszámot kezelni. 
Még egy másik tanulsága is volt a mai napnak: az udvariasságnak és a segítőkészségnek is vannak határai. Rozi mesélte, hogy Katával együtt futottak a  sáros lejtőn, amikor 2 pasi megkérte Katát, hogy fotózza már le őket legyen szíves. Na, ilyenkor kellett volna nemet mondani! Ha valaki olyan lökött, hogy verseny közben megállít egy futót ezzel a kéréssel, akkor azt ott kell hagyni. Ha csak 1-2 percbe is kerül a dolog, az legalább 15-25 hellyel való visszaesést jelent. Kata, a fair play díj a tiéd, de gondolom legközelebb nem állsz meg...
 
Végül köszönöm Rozi, Péter és Jóska (a sofőrünk) türelmét, hogy az errdményhírdetés miatt annyit vártak. Ha Péter nem áll meg a célban, futva is előbb hazaért volna. Bocs.