Esztergomi félmaraton
2013.09.29 11:00
az eredményhirdetés viszont már nagyon mókás volt, mert épp Péterrel poénkodtunk, hogy hiába fut úgy, mint a majdáni nyúl, sosem lesz elég öreg ahhoz, hogy megcsípjen egy jó helyezést, amikor szólították korosztályos harmadikként, ez tényleg meglepcsi volt. az is nagyon tetszik, hogy Csilla - szokás szerint - megnyerte a korosztályos versenyt:)) állati jó időt futott már megint. a magam második helyét pedig próbálom második helyezésként értékelni, nem pedig utolsóként. kicsit könnyebb lenne így utólag is, ha lett volna harmadik helyezett :(. nagyon-nagyon sajnálom, hogy Joli lebetegedett, mert istenien mutattunk volna a dobogón, és akkor még az sem derült volna ki, hogy hányan is futottunk a korosztályban.gratulálok minden résztvevőnek, és köszi Andi a cuccolást, öltöztetést, udvari fényképezést. és akkor várom én is az örömtől duzzadó beszámolókat.
A verseny egyébként nem sok jó előjellel indult.
Nem éreztem magam túl fittnek. Beteg nem voltam, csak nem volt igazi a gyomrom. A térdem pedig a múlt heti futás óta fájt. Szerencsére Péterék adtak egy jó térdgumit.
A verseny előtt megnézettem az adidasnál a futás közbeni talplenyomatom és megbeszéltük, hogy ha nem hagyom el magam, akkor igazából jó a futó lépésem. Ezért a verseny közben próbáltam többször is figyelni rá és jó is lett, most nem romlott az állapota.
Az indulásnál nem akartam tolongani és egy kicsit lemaradtam, de kb 200 méter után éreztem, hogy elcsúszott a cipő nyelve és nyom. Gondoltam ennek fele sem tréfa, még előttem van 21 km. Ezt így nem akarom végigfutni. De elég sokan is voltak, tehát csak úgy nem állhatok meg, mert akkor tömegbaleset lesz. Így egy kicsit kocogtam, majd félreálltam cipőt igazítani. Ahogy elkezdtem futni eszembe jutott, hogy nem indítottam el a telefonon a programot. Na elővettem és elkezdtem nyomogatni, mikor Szediék rám szóltak "itt egy százlábas" és figyelmeztettek, hogy ha nem nézek a lábam elé el fogok esni. Azért sikerült baleset nélkül elindítanom, csa nem tudom minek, mert nem találta meg a gps jelet a végéig. Így majdnem 2 óra alatt futottam 0 azaz nulla km-t. Edit meg is jegyezte, hogy ahhoz képest jól leizzadtam. (még egy beszólás a büszkeségemnek)
Csilla rosszul emlékszel, mert nem tűztem el az elején, az első itatónál előztelek meg. Azután 1-2 km és utolértem Editet is. Aztán leelőztem, de csak pár méternyire, mert mindig ott futott utánam. Nem tudtam lerázni.
Egyébként én is élveztem, hogy időről időre találkoztam a többiekkel és biztathattuk egymást.
Nekem a terep is tetszett a macskakövet leszámítva, bár többször nem lehetett előzni a keskeny út és a szembejövők miatt. Előzés miatt meg nem akartam nagy ritmusváltásokat.
A végeredménnyel is elégedett vagyok, mert jobbat futottam mint múlt héten, ha minden igaz. Már várom a hivatalos eredményeket.
Péternek is gratulálnék, de nem lenne őszinte, mert jobb volt kéz a kézben befutni Lábatlanban, mint így csak a porát látni. :-)
Edit az első félmaratonjáról:
Először is köszönöm a gratulációkat, jólesett:))
Hát, valóban, ahogy Gyuri írta, mosolygósan és könnyedén futottam le ezt a félmaratont, magamnak is kellemes meglepetést szerezve ezzel. A múlt heti karvai negyedmaratonon jobban elfáradtam, mint most. Úgy igazán holtpontra sem emlékszem, a legfáradtabb mindenképp a második körben, az emelkedő tetején voltam, addig csak arra tudtam gondolni, hogy azon túllegyek, utána már csak "öröm-futás" volt. Nagyon szerettem ezt a terepet, az erdős részeket különösen, bár ott elég nehézkes volt az előzés, én inkább bevállaltam a ritmusváltásokat, mert utálok valakinek a sarkában loholni. Jó volt, hogy mindig szembetalálkoztunk az előttünk és utánunk futókkal, néha össze is pacsiztunk vagy csak úgy egyszerűen biztattuk egymást. A vége felé, ahogy megláttam a 19,5 km-es táblát, mintha szárnyakat kaptam volna, még egy kis hajrá is belefért. Utolértem Istvánt, akitől nagyon jólesett a biztatás:))
Én mindenkinek hasonló első félmaratont kívánok, mint amilyen az enyém volt.
Gratulálok én is mindenkinek az eredményéhez, és Andinak köszönet a szurkolásért és a fotókért, bárhogyan is sikerültek:))
Ilona:
Szóval tegnapi félmaraton. eléggé ambivalensek az érzéseim. kezdjük a jókkal: maga a verseny baromira tetszett. Tésára menet oda-vissza át szokunk (bocs) menni a városon, de közelebbi ismeretséget nemigen szokunk kötni vele, mert mindig rohanunk, és egyébként is macerás két ebbel várost nézni. szóval régi tervem volt, hogy kicsit körülnézek arrafelé. és ugyan sokat futottunk a kis csatorna mellett a fák között, de lehetett látni a városból is sok mindent. isteni volt, hogy olyan családias hangulatú volt, úgy emlékszem, olyan kétszázvalamennyi volt a félmaratonosok száma. viszonylag keskeny utakon futottunk, gyakran szemben a mezőnnyel, mégis kényelmesen elfértünk, nem volt olyan nájkos küzdés a helyért. nagyon szép helyeken, viszonylag sok szurkolóval, és sok árnyékban, ami nekem jól esett (Joli biztos a napra vágyott volna). isteni volt, hogy olyan kurflis volt az útvonal, hogy rengetegszer találkoztunk az előttünk és utánunk futókkal, kifejezetten szórakoztató volt nézni a nagyon jókat (meg a kevésbé azokat is). már nem emlékszem, de legalább négyszer vagy hatszor találkoztam az egész csapattal, Péter az élmezőnnyel vágtatott (nagyon büszke voltam rá!), Gyuri is eléggé nyomta ott az elején, aztán jött István meg szorosan mögötte Edit, mind a kettőn látszott, hogy irtó jól érzik magukat, aztán meg Csilla, iszonyú elszántan, és cseppet sem lila szájjal (valszeg ez a kulcs, hogy előző héten le kell nyomni egy maratont, máris megszűnik a lilaszáj-szindróma).
nekem meg megvolt az év legvacakabb futása (legalábbis optimistán ezt remélem). alig bírtam emelni a lábamat, az is fájt, semmi örömet nem találtam a futásban, nem is értettem, hogy miért nem otthon hempergek a kanapén. már az első kilométernél csak annak tudtam örülni, hogy már csak 20 van hátra. próbálkoztam mindennel, magyaráztam magamnak, hogy ez nagyon jó, de nem használt. volt, amikor egy-két száz méter kicsit jobban esett, de aztán megint csak nyűg volt. minden bajom volt, nem kaptam levegőt (mintha egy helyes gumiszalaggal szorították volna össze a mellyemet), fájt a térdem, a vádlim, a hátam (!). egyáltalán mintha ólmot cipeltem volna. közben még szédültem is időnként. bónuszként a bazilikától lefelé vezető macskakőtől besokallt az achilleszem, nyilván rosszul viseli, ha kinyújtva csapkodom egy lyukba, ott sem esett jól, és azóta is időnként nagyon durván előjön, és akkor sírok. például biciklizés közben. eljátszottam a gondolattal, hogy kiállok az első kör után, de szégyelltem, szóval valahogy leküzdöttem a másodikat is. 2.19.x volt a befutóidőm, legalábbis erre emlékszem, nem mondom, hogy elégedetlen vagyok vele, mert most tényleg a távval küzdöttem.
Csilla:
A versenyről: hatan indultunk (és érkeztünk meg) Százlábasok, Joli sajnos betegség miatt, Andi meg egyéb okból nem indult. Így volt aki fotózott :-) Még soha nem készültek ilyen jó fotók, pont olyanok mint a Harry Potterben. Mozognak, néha még beszéd, dúdolás is van a kép alatt. Köszönjük Andi! (A képek megtekinthetők:https://picasaweb.google.com/csilla.siklodi/September302013?authkey=Gv1sRgCNvSrvKP9pM5&feat=email)
Az idő tökéletes volt, reggel ugyan kicsit fáztunk, de futás közben már nem. Én nagyon szeretem ezt az útvonalat, a Duna-ág melletti gesztenyesort, bár a lepotyogott gesztenyék miatt figyelni kellett, hova lép az ember. Érdekes módon csak a járda volt tele, a földúton egyet sem láttam. Az emelkedő a bazilikához kicsit hosszabb, mint egy felüljáró, vagy híd felhajtója, de szerintem összességében nem volt sokkal több szint benne, mint a Nike-útvonalon.
A fiúk - Péter, Gyuri, István - jól elrohantak már az elején, én egy kicsit mentem Edittel, de ő sokkal gyorsabb volt nálam, így kényelmesen kocogtam a magam tempójában, néha beszélgetve a körülöttem futókkal. A legviccesebb az volt, amikor a bazilikától lefele egy öregúr elrobogott mellettem, majd lejjebb találkozva szabadkozva magyarázkodott, hogy nem fut ő olyan gyorsan, csak megbotlott a kiálló kockakőben. :-) Szóval ilyen kellemesen telt az első kör, Ilona óráján (a sajátomat otthon hagytam) láttam is, hogy nem lesz csúcsidő, de nem bántam. A második körben aztán éreztem is, hogy jól döntöttem, mert 14-15 km után éreztem, hogy fáradok. Amikor a kis hídon visszakanyarodtunk a tér felé - ez azonos volt a maraton útvonalával - azt gondoltam, ha most valaki nem balra, az 500 m-re levő célhoz, hanem jobbra, a maratoni váltóponthoz irányítana, hát lehet, hogy sírdogálnék egy kicsit. Szerencsére balra kanyarodhattam, így elég vidáman értem célba.
A tésztázás után a csúcspont az eredményhírdetés volt. Péter előtte kesergett, hogy tele volt a mezőny profikkal, akik miatt az olyan amatőröknek mint ő is, esélyük sincs valami helyezést megcsípni - aztán kiderült, hogy de, mert 3. lett a kategóriájában! Péter tehát befurakodott a profik közé :-)
Persze nem tudom, hogy mennyire jó neki, hogy profi lett, mert a tapasztalat azt mutatja, a profik korán halnak. A következő korcsoportra pl. nőknél egy sem jutott (Joli ugye lebetegedett), így aztán Ilonával mi arattuk le az összes babért. Meg kockakövet.
Nekem már a versenyt megelőző napon nagyon tetszett ez a félmaraton, mert a maraton lefutása után egészen másként készültem, pontosabban nem készültem rá. A "minden viszonylagos", illetve a "minden fejben dől el" okosságokban tényleg van igazság, Egy hónapja pontosan ugyanilyen formában voltam, akkor izgultam is a Nike-futás előtt, aztán a maraton után megváltozott a perspektíva, sokkal könnyebben vettem az egészet. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az időm rosszabb lett, de ég vállalható 2:06:33.
Péter:
Bár megszerveztük a résztvevők utaztatását (ez nem minősül kampánycsend sértésnek), mindez arra volt jó, hogy még szombat reggel megváltozzon. Sikeresen felvettük a csapattagokat és eseménytelen út után megérkeztünk Esztergomba. Sikerült közvetlenül a rajthoz leparkolni, majd elindultunk átvenni a rajtcsomagokat. Hűvös, szeles idő volt, bár a nap ahova elért, ott kellemes meleg volt. Megvártuk az óvodások térkör futását és elkezdtünk készülődni a félmaratonra. Idén szerettem volna a tavalyinál jobb időt elérni és tulajdonképpen minden adott is volt hozzá: nem volt túl meleg és most szeptemberben futottam az eddigi legtöbb kilométeremet, igazán változatos tempóban. Beálltunk a rajtba, Gyurival megbeszéltük, hogy nem együtt futunk. Aztán elindult a verseny. Az elején egy kicsit (na jó, sokkal ) gyorsabb tempót futottam, mint amit a végéig tudok (4:04, 3:59 az első kettő km), majd tervszerűen lassultam. Ebben a futásban tényleg az a jó, hogy egy körön belül is 2-3 alkalommal találkozhatunk egymással. Az elején még lelkesen kiabáltam és pacsiztam az ismerősökkel, a végén már csak intettem. Az első köröm 47:20 lett, a második 50:40. Jó volt, hogy Andi a 2. körben tudott adni egy energiaszeletet a Bazilika felé menet. Jól esett a biztatás mindenkitől. Az első körben egy biciklista el akarta kérni a kulacsomat, hogy feltöltse nekem. Én a saját frissítőmben bíztam, így nem kellett tolakodnom, lökdösődnöm és várnom a pontoknál. Volt is, aki megjegyezte, hogy látja, készültem. Szomorúan konstatáltam, hogy nagyon sokan futnak előttem, persze nem tudtam, hogy ki az aki váltót, ki csak a felét és ki az, aki az egész távot futja. A végére elfáradtam, azt hittem, hogy még sikerült belehúznom, de az órám szerint nem. Jól esett befutni, hallottam, ahogy a speaker azt mondja, hogy ezt az időt Ő is elfogadná. Majd egy kis frissítés és drukkolás a többieknek. Aztán a tésztaparti, majd az eredményhirdetés, ami tényleg meglepetést tartogatott a számomra, hisz a vének között megszereztem a 3. helyet.
Kár, hogy Joli nem tudott ott lenni, nagyon jól mutatott volna a 3 lány egy dobogón.
Külön köszönet Andinak, hogy drukkolt és mini videókat is forgatott, így megpróbálom kielemezni a talajfogásomat.
A mezőnyről: sikerült 2:42 percet javulnom, de az összetettben még így is hátrébb csúsztam pár helyet. Ez azt jelenti, hogy az ilyen kisebb futóversenyeken is egyre erősebb a mezőny.
Jó volt Veletek, köszönöm a sok biztatást és a gratulációkat is.
István:
Először is gratulálok mindenkinek. A dobogósoknak, volt minden érmünk arany ezüst és bronz is. Ha így nézzük, akkor mindent elértünk. :-)
Edit neked is nagy gratuláció. Ott egyszerűen el is felejtettem, hogy ez neked az első volt. Ahogy a végén elsüvítettél mellettem, nem azon gondolkodtam, hogy neked ez az első, hanem hogy hogy bírsz így sprintelni 20 km után. Azért keményen sértette a férfiúi büszkeségemet ez a tény. Főleg, mikor Péter be is szólt "Nehogy má egy lány megelőzzön." Na itt már nem volt semmi büszkeségem. A cél után le is ittam magam a sárga földig az ingyen sörrel.