Nike-félmaraton

Ilona:

2:14:33 vagy valami ilyesmi lett az időm, ami nyilván nem egy nagy idő, de nekem azért mégis öröm, mert hosszú ideje inkább 2 óra 20+ körül szoktam futni a BSI-félmaratonokon, szóval én meg vagyok elégedve vele. Nekem elvileg kicsit meleg volt a vasárnapi idő, de amióta áttették a rajtot reggel kilencre, igazán nem lehet egy szavam sem, mert néhány kitett rakparti részt kivéve majdnem mindenhol be lehet bújni valami árnyékba, szóval nem kellett belehalni a hőségbe. Az elején kicsit pánikoltam, amikor konstatáltam, hogy folyamatosan tömegek előznek (pedig nagyon hátra álltam a rajtban), csodálkoztam, hogy ennyire lelassultam, és már láttam, ahogy az egész maradék mezőny elhúz mellettem, aztán meg feltessékelnek a záróbuszba (egy kolléganőmmel ez már megtörtént, szóval záróbusz igenis létezik). De hát egyszer mindent el kell kezdeni. A futással nem volt bajom, nem fájt semmim, és viszonylag gyorsan mentek a kilométerek is. Amikor átérünk a Lánchídon, aztán nekilátunk nappal szembe futni a rakparton, morzsányi árnyék nélkül, azt mindig nagyon utálom, de már tudom, hogy az is véget ér egyszer, szóval nem demoralizál, utána pedig már tényleg csak kellemes részek következnek. Ahol lehetett látni a mezőnyt, ott láttam, hogy azért vannak még mögöttem, szóval nem foglalkoztam már a záróbusszal sem. Nagyon sok frissítő volt, mindenütt lelkesen megálltam pacsálni: az első teknőben bevizeztem a kendőmet, utána ittam vizet, ettem banánt és a végén is ittam vizet, szóval végigbüféztem az egészet. Végig viszonylag nagy tömegben futottam, elképesztő, hogy még a 19. kilométernél is zárt sorban fut az ember, és állandóan előzik vagy előz, beszorul, beszorít, oldalba böketik vagy felrúg valakit véletlenül. Biztosan utána is, de akkor már nem figyeltem. (Kérdeztem a Csillát, hogy az elején is ennyien voltak-e, állítólag ott is). Olyan igazi, gusztusos holtpontom semigen volt, úgy 14-15-nél kicsit lassabban jöttek a táblák, de nem volt vészes még ez sem. A felüljáró után (17-18. km) meg már tényleg elrepül a maradék. Csilla szokás szerint iszonyú gyorsan ment (2 óra 2 perc), amikor én jóval utána beértem, még mindig erősen lila volt a szája, állati, hogy ennyire ki tudja magát hajtani. És nem volt sportszerű a darázs sem, de remélem, kipihente már a megpróbáltatásokat. Még hallottuk Krisztinát beérni, fantasztikus, hogy már félmaratont fut, nagyon ügyes volt! Gyuri egzotikus idejét már nem is kommentálom, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy lehet olyan gyorsan menni.

Gyuri:

Új csatlakozóként, eleget téve Péter felkérésének, a bemutatkozásban ígért élménybeszámolóval kezdeném a hétvégi Nike félmaratonról. Egy kicsit talán hosszú lett, újonc lelkesedése, de remélem a végére értek.

Hogy egyből a végén kezdjem, ez egy tökéletes nap volt!

6:30-kor szólt az ébresztő, de már előtte egy kicsivel fent voltam. Felkelés, majd egy kockázatmentes reggeli, ami nálam azt takarja, hogy semmi joghurt, tej, és hasonló. Ez most egy sajtos croissant-ot és narancslevet jelentett. Előző nap már összepakoltam, így a szokásos reggeli készülődés után 7:30 körül elindultam. Tavaly jól bevált módon most is a Deák teret választottam – Oktogon helyett – a kis földalattira való felszállásra, így már a futókkal színültig tömött szerelvényből néztem az Oktogonnál kétségbe esett arccal álló futótársakat, mindenki arcán az „erre hogy fogok felférni” kérdéssel.

A helyszínre érve már rengeteg futóvolt kint, szólt a zene, tökéletes volt az idő, jó volt a hangulat, minden adott volt egy remek futáshoz. Kerestem magamnak egy árnyékos helyet és kényelmesen elkezdtem készülődni rajtszám, pulzusmérő, futóóra, futóöv felcsatolás, vizet tölteni a kulacsba, sapka a fejre, sportkrém a lábra, energia szelet a gyomorba. Irány a ruhatár, találkozás kollégákkal, majd már lehet indulni a rajtzónába. Sikerült tervem szerint jó helyre állni, pár méterrel a fehér lufisok (1:45-ös iramfutók) mögé. A rajtra való várakozás egy Münchenből érkezett futóval beszélgetve töltöttem, elmondta, hogy üzleti úton van itt és csak szombaton hallott a versenyről, gyorsan be is nevezett, mert nagyon tetszett neki az útvonal és város.

9:00 van, visszaszámolás 10-ről és már el is indul több mint 9000 egyéni és váltó futó. Egy perc és pár másodperc után sikerült áthaladnom a rajtvonalon, majd még a Hősök tere előtt lehagyom a fehér lufit, Hősök terén integetés a toronydarus kamerának és máris az Andrássyn vagyunk a Lánc-híd felé. Most valahogy elmaradt a nagy kerülgetősdi és már itt a saját tempóm tudom futni, ami nagyon hasznos volt a versenyre nézve. Beálltam egy egyenletes 4:50-es körüli tempóra és a kilométerek csak úgy fogytak maguktól. Jöttek egymás után a frissítő állomások eszem-iszomja, amiket rendre kihasználtam, sapka bevizezés, egy pohár víz belém, egy pohár víz magamra, banán, szőlőcukor és már ott se vagyok. Szokás szerint sok szurkoló volt. Ők és a hivatalos zenei állomások nagy segítséget adtak, a kisebb holtpontokon való átlendülésben. A dobosok egészen fantasztikus hangulatot tudtak kelteni. Két ilyen helyet kiemelnék, mert most is beleborsódzik a hátam, ha felidézem. Margit hídhoz közel a triók második váltóhelyhez értünk oda, amikor ha jól emlékszem éppen egy AC/DC szám dübörgött a hangfalakból, amihez a váltásra várakozó több száz futó és szurkoló a zene ütemére való vastapsa párosult, míg elhaladtunk mellettük. Ilyen szurkolás mellett lehetetlen lassítani. A következő ilyen emlékezetes élményt a Dózsa György úton a vasúti hídnál lévő dobcsapat adta, a híd alatt dupla hangerővel szóló dobolás ütemétől a fejem búbjáig bizsergett az adrenalin. … és már vissza is értünk a rajthoz, ami a cél is volt egyben.

Félmaratonon útközben a nézelődésen és persze futáson kívül számolgatással szoktam tölteni az időt, hogy milyen időt is lehet elérni. A célom vasárnap az volt, hogy élvezem a futást és próbálok újra 1:45:00-án belül futni. A táv egyharmadánál már közel két perc előnyben voltam az 1:45:00-ás időhöz képest, így egy újabb cél az 1:40:00 kezdett foglalkoztatni. 10km-nél arra jutottam, hogy közeledek-közeledek, de még mindig gyorsulni kellene hozzá, aztán 15km-nél végleg elengedtem ezt az időt és csak az 1:41:41-es egyéni rekordom megdöntése lebegett előttem.

A célban stopper megállítva és…. 1:41:03 MEGVAN!! A célzónában tovább sétálva mintha mindenki csak kereste volna a helyét. Egy óra negyven perc „vágtázás” után furcsa volt sétálni. Megkaptuk az emlékérmet a nyakunkba, befutócsomagot a kezünkbe, időmérő csipet a gyűjtőkosárba dobjuk és VÉGE.