Spar Budapest Nemzetközi Maraton
Indulók:
Laci maratonon
a Benkő család 2 tagja (Péter és Norbi) ekidenben
Ilona céges váltóban
Andi és Bea maratonkán
Eredmények:
Laci 4:54:26 abszolút: 2575. hely korosztályos: 191. hely Gratulálunk az első maratonhoz!
Péterék 3:48:30 230. hely
Laci a maratonról
Nos. A felkészülés utolsó hónapja nem a tervezettnek megfelelően alakult, de ettől függetlenül elégedett vagyok, így utólag sokkal okosabb vagyok minden tekintetben, mint előtte. J
Szerintem az idő tökéletes volt, nem lehetett panasz, ahogy a szervezésre sem.
A start szenzációs volt. Nagyon felemelő érzés volt az a tudat, hogy itt és most rajtam kívül még 3999 ember akarja legyőzni saját magát.
Kényelmes tempóban kezdetem (kb 6 perc/km), legalábbis akkor úgy tűnt. Könnyen ment, és minden frissítőállomáson ittam egy korty izotóniás löttyöt. Ismeritek a régi futószabályt, ha akkor iszol, amikor szomjas vagy, már késő. Sőt, bár nem szoktam futás közben enni, most minden lehetőségnél benyomtam egy szőlőcukrot is. Lehet, hogy többet kellett volna. De az is lehet, hogy űrhajós energiazselét kellett volna vinnem. Tényleg, Joli, neked mi a véleményed erről?
Félmaratonnál (02:10:06) még olyan jól ment, hogy azt gondoltam, a tervezett 4:30 helyett meglesz 4 óra alatt a maraton. Én, kis tapasztalatlan! J Az első volt, és tényleg igaz, aki még nem próbálta, nem tudja. Félmaraton távokat sokat futottam már. De – így utólag – az más.
Valahol 22 km környékén lett egy partnerem, egészen kb. 30-ig. Fogalmam sincs, hogy ki volt a csaj, csak azt tudom, hogy először futott maratont, mert rajta is volt egy ilyen megkülönböztető jelzés. Mint rajtam is. J Egy tempóban nyomtuk egymás mellet. Frissítőknél elváltunk, de aztán mindig utolértük egymást. Hol ő, hol én. Olyan volt, mint egy westernfilm. Egy szót nem szóltunk egymáshoz, nem is néztünk oda, csak a periférián érzékeltük egymást, de együtt voltunk, segítettük egymást.
25 km - kezdtem érezni, hogy fárad a lábam (lásd: nem a tervezett felkészülés).
28 km - már kezdtem érezni, hogy baj lesz, bár ahogy utólag megnéztem a futaneten, a mért eredménnyel még nem volt baj.
31 km – megelőztek a 4:30-as iramfutók. Na, ez meglepetés volt. Eddig azt hittem, hogy előttem vannak. Viszont ez akkor és most is elgondolkoztat. Lehet, hogy még lassabban kellett volna kezdeni, és akkor jobban bírtam volna?
32 km – Purgatórium. Szerencsére emlékeztem Jolira. „Nyugodtan gyalogolj bele!” Nem így indultam, de megtettem. Azt éreztem a combomban, hogy ha nem gyalogolok egy kicsit, akkor megsérülök, mert el fog szakadni valahol.
35 km után többször váltogattam a gyaloglást és a futást, de minden elindulás egyre jobban fájt. Már nem futás volt, csak kocogás. Talán.
37 km – Halál. Itt azt fontolgattam, hogy kiszállok. Már állandóan fájt a lábam, és egyre fáradtabb voltam. Ez nem olyan, mint amikor kifutod magad, mondjuk 10 km-en, és lihegsz, meg előregörnyedsz. Itt már nincs erő, nincs üzemanyag. Legalábbis én így éltem meg, gondolom, ez függ az edzettségi állapottól is.
Miért nem szálltam ki?
1. Már csak 5 km. Azt négykézláb is kibírom. -- Na ez nem sokat segít. J
2. A mellettem lévők, hasonló felkészültséggel, ugyanúgy szenvednek. – Na ez segít. Ha ez a csóka nem adja fel, akkor én sem.
Milyen lehet egyedül lefutni?
38 km - 41 km – idáig nincs semmi. Zenével futottam, de ez a távolság olyan volt, mintha csend lett volna. Hallottam a zajokat, a zenét, de fókusz az nem volt. Néha, amikor egy szurkoló buzdít, az segít. Tényleg. Nem mondtam, de a rajtszámon mindenki viseli a nevét. A Zsuzsa jóvoltából Lacika voltam. J
Tehát valahogy így: „Ne add fel, Lacika! Már csak kevés van!” Meglepő, hogy ennek a személyes üzenetnek mennyi ereje van. Van egy olyan érzésem, hogy aki így szólított meg, az már volt ilyen helyzetben.
De nevezhetnénk ezt a szakaszt a végtelenbe nyúló kilométerek távjának. Soha nem voltak még ilyen hosszú kilométereim.
41 km – Ezután már nem gyalogoltam semmit. Nevezhetjük hajrának is. Mondjuk, ez nem látszott, csak én éreztem így. J
Cél: Azt hittem, hogy megkönnyebbülés lesz. Nem volt az. Fáj. Csak arra vágytam, hogy leüljek. Aztán még el kellett menni a kocsihoz. Fáj. Beülök a kocsiba. Fáj. Kinyújtom a lábam, végre. Fáj. Felhúzom. Fáj.
Aztán a fáradtság. Ólmos. Mennyiszer olvastam! Beszélni nincs erő, elbóbiskolok utazás közben. J Kb. Békásmegyer környékén van annyi erőm, hogy felhívjam az apámat.
Ja, és most is fáj. A fenekemtől a lábfejemig. J
Bocs, egy kicsit hosszú lett.
Péter az ekidenről
Egy kicsit hűvös időre ébredtünk, és azzal a jóslattal, hogy zápor várható. MInt tudjátok, ma az ekiden váltót futottuk, én kezdtem, majd kollégám, aztán az ő húga, egy hölgyismerősük és a legvégén Norbi fiam futott. Kellemes futóidő volt, esőtől mentes. Sikerült eddigi legjobbamat megfutnom (11,4 km 50:02). Az elején nagyon sokat kellett kerülgetni, így kb. a 3. km-től sikerült egy egyenletes tempóra beállnom. Kollégám 1:07-et futott, majd következett a két lány, akik összesen 9,6 km-t futottak. Norbi kb. 12:35 környékén váltott, és a 9,4 km-t 42,5 perc alatt futotta le. Így a csapat kb. 3 óra 47 perc alatt futotta le a távot.
Ilona a váltóról
Én a munkatársaimmal futottam stafétát, nekem jutott a középső félmaraton. Nem tudok róla olyan szép beszámolót írni, mint ti szoktatok, mindenesetre lefutottam (kocogtam, maradjunk annyiban), és túléltem. Talán nem esett annyira rosszul, mint a Nike, de egyáltalán nem bántam, hogy az első 10 km-t a földalattin tettem meg, mint ahogy az utolsót is:) Bőven elég volt a közepe, sőt, még sok is. Fantasztikus futóidő volt, se meleg, se szél, sem eső, szerintem nagyon jó volt a pályán a frissítés is, szóval minden mellettem volt:) Izgatottan várom azokat a hosszú futásokat, amelyek majd jól is fognak esni.