SPAR maraton
Ilona:
gyorsan írok beszámolót, mert aztán maga alá gyűr a lapzártám, és még szuszogni sem lesz időm. és mivel nem futottam végig, gondolom, legalábbis a gasztroblogos tapasztalataim alapján, ez még sokkal érdekesebb, legalábbis ott azt vettem észre, hogy a jó süti lehet, hogy sokakat érdekel, de egy elcseszett torta ezreket vonz, alig bírják abbahagyni az olvasását. ez is egy plusz feladat, a mondatok követése. szóval az történt, hogy a maraton 29. kilométerénél szépen kisétáltam a pályáról, ez a harmincas táv esetében 17-nél vagy 200 méterrel kevesebb kilométert jelent. egyszerűen nem volt kedvem tovább futni. éppenséggel mondhatok ezt-azt, hogy lehet, hogy beteg voltam (azon kívül, hogy tetőpontra hágott a lustaságom, más jele vasárnapra már nemigen volt), azt is, hogy állandóan be akart görcsölni a lábam (de végül is nem görcsölt be), azt is, hogy valahogy elrontottam az evést, és kezdtem eléhezni (izót nem tudok inni, banánt általában nem találtam, a szőlőcukrot meg még korainak éreztem), de igazából nem is tudom, hogy miért álltam ki. ha félmaraton lett volna, akkor - nem nagy kedvvel -, de valszeg végigdöcögöm. most viszont azt éreztem, hogy még 13 kilométeren át semmi kedvem ehhez a lassú, fájdalmas poroszkáláshoz. nem gondolom, hogy olyan nagyon edzetlen voltam erre a távra. nyilván futhattam volna jóval többet, de kevesebbet is. ha éppen kisütött a nap, akkor tényleg az a fullasztó, párás meleg volt, amire számítottam, de sokszor volt árnyék és felhő is. azt sem mondom, hogy hetek óta azt mondogatom magamnak, hogy juszt is megcsinálom azt a harmincat, de nem is hiszem, hogy erre szükségem lett volna. szóval igazából fogalmam sincs, miért hagytam abba. nem volt hozzá kedvem, ez a legtöbb, amit mondhatok. persze nincs tőle jókedvem. nehezen tudom úgy nézni, hogy de jó, futottam majdnem 17 kilométert. mindenesetre még gondolkodom rajta. nem tudom, Péter mit futott, várom nagyon az ő beszámolóját is, remélem, neki jól sikerült. meg várom a Joli kis írását is, hogyan oldotta meg a csapatszervezést telefon nélkül, meg hogy mennyi idő alatt száguldott végig a szakaszán (remélem, elsők lettek a médiások között:)) akkor most fejest ugrom a munkába.
Péter:
Hát, h én is a lényegre törjek: feladtam! Addig sem jutottam el, mint Ilona.
És igen, egyszerűen nem volt kedvem hozzá, pedig nagyon szerettem volna lefutni. És igen, én is egy csomó érvet tudok felhozni, h miért nem sikerült: a szeptemberi sikeres hónap után októberre nem sikerült felszívni magam. Nem futottam szinte semmit. Fejben nem voltam ott, nem tudtam összerakni ezt a versenyt. A verseny előtt nem aludtam jól, egészen a rajtig egy negatív belső feszültséget éreztem. Egyetlen méterét sem élveztem. És nekem nagyon meleg, párás idő volt. És megint sokat kellett a rakpartokon futni. Ez utóbbi kettő nekem nem jelent jót, ezek a versenyek soha nem szoktak jól sikerülni. Marha nagy tömeg volt az iramfutók körül. És néhány ember eszméletlenül büdös. Persze én akartam az iramfutókat, h ne fussam el az elejét. Annyira akartam őket, h a versenyközpontban kértem egy másik matricát, h velük futhassak. Persze ezek csak kifogások, másoknak is ue körülményekkel kellett megküzdeniük.
Az elmúlt egy év nekem jól sikerült. Folyamatosan sikerült javítanom versenyről-versenyre. Rutinos futóvá váltam, már elhittem magamról, h egy félmaratont simán lefutok, ha felébresztenek álmomból akkor is. Hát nem! Végig tartottam az iramfutók tempóját, ez kicsit 5 perc alatti kilométerek jelentett. A pulzusom nagyon elszaladt már az elején, 160-170-es tartományban futottam szinte az elejétől. Ez már nem volt jó jel, a meleg és a rossz gondolatok tehették ezt. Pedig már nem hiányzott sok, h a rakpartot magam mögött tudjam. Még kb. 1 kilométert kellett volna futni és jöhetett volna a sziget. De ahogy Ilona is, az járt a fejemben, h még 16 km kellene a végéig. Egyszerűen nem tudtam rábeszélni magam a futásra. Semmi értelmét nem találtam, h minek is fussak tovább. Annyira nem voltam ott fejben, h felhívtam Andiékat, h befejeztem, találkozzunk az Árpád-hídnál. Aztán rájöttem, h a chipet is le kell adni és a ruhám a ruhatárban van. Indulás a ligetbe, de hogyan? Semmi sem jár rendesen. Úgyhogy futottam odáig. Gond nélkül:-). Aztán ahogy sétáltunk a Pecsába, láttam a ligetben keringőző futókat és azt éreztem, h nekem semmi keresnivalóm nem lenne ott:-(
Hát így történt, gratulálok a teljesítőknek!
Nem vagyok túlságosan csalódott, szerintem lesz ez még rosszabb is.
István: